Kell a falra valami más és izgalmas. Nem festmény és nem családi fotó. De valami olyan, aminek „múltja van”.

Nálam van egyfajta becsípődés a kora "Kádár-kori" kerámia (és textil) iránt. A szocreál szólamait ebben a két művészeti ágban már nem kellett visszhangozni, nem is tekintették eszmehordozónak a két iparművészeti ágat. A textil mellett tehát a kerámia volt az, ahol a művészek először kísérletezhettek az elvont, absztrakt kifejezési formákkal.[1] Mivel ezek az alkotások gyakran sorozatban is gyártódtak, felhasználók tömegei öntudatlanul is megismerhették az új művészeti irányzatokat.  

Kovács Orsolya Zsolnay modern c. kötete telis-tele van olyan tárgyakkal, amik a korábbi magyar gyári hátérrel előállított kerámiákhoz képest meglehetősen újszerűek, modernek, elvontak és izgalmasak – számomra legalábbis mindenképpen. 

Vettem tehát a neten egy háromszögletű fekete-narancs színvilágú halas tálat, amiről magamtól azt gondoltam volna, hogy Török János tervezése, (nálam laikusabbak pedig azt, hogy valami teljesen új holmi). Itthon aztán a már említett könyvet fellapozva derült ki, hogy a tárgy Fekete János (1929-1999) keramikushoz köthető.

Háromszögletű tál, 1959, Fekete János. (Saját fotó.)

Fekete Jánosról korábban is olvastam, de főként pályájának az a szelete volt ismerős, amikor már a hódmezővásárhelyi majolikagyár egyik művészeként Picasso kerámiái mellett állított ki a franciaországi Vallaurisban a hatvanas évek derekán.

Fekete János az Iparművészeti Főiskolán Gádor István és Borsos Miklós tanítványa volt,[2] majd a diploma megszerzése után a Művelődési Minisztérium jelölte ki számára és évfolyamtársa, Török János számára munkahelyként a Zsolnay gyárat.[3]

Míg Török János esetében az egyik igazodási pontot a mezőtúri kerámia, majd később Henry Moore hatása jelentette, addig Fekete János munkásságát alapvetően meghatározta a somogyi Csurgónagymartonban eltöltött gyermekkor, a néprajz és a természet. „Keramikus lévén engem megfognak a népi kerámiák, használati tárgyak formái, színei. Egyszerűségük és célszerűségük. Én ezeket fejlesztem tovább művészi szintre az új és fejlettebb technika segítségével. (…) Vallaurisban kiállított tárgyaimat sem kozmopolitizmusuk miatt becsülték, hanem a helyi, népi jelleg miatt. (...) Bennem a régi magyar formák váltják ki az újat.”[4]

Meghatározó élményt jelentett számára, amikor gyermekként apját látta fát faragni, a család nőtagjainak pedig ő rajzolta elő a jellegzetes helyi hímző és szövésmintákat. (Vajon ezek a szőttesek hatottak azokra a csíkos mintájú, hatvan év távlatában is nagyon friss szellemű tálakra, amelyeket májusban a BÁV árverezett?)

Háromszögletű tál, 1959, Fekete János. A tárgyak a BÁV 79. művészeti aukcióján szerepeltek 2022. májusában. (Fotó forrása: BÁV)

Fekete János pécsi tervezéseinél az újszerű látásmód leginkább a vázák és tálak, tányérok esetében érhető tetten^[5]: a dísztálak aszimmetrikusak, a vázák a természet elemeit kölcsönzik a lehető leginkább leegyszerűsítve, a festés stilizált, szabálytalanul beszél a színek nyelvén, a használati tárgyak esetében első a funkció és a könnyű előállíthatóság.

Az ötvenes évek második felében amúgy is központilag feltámadt az igény az egyszerűbb és funkcionális tárgyak tervezésére és árusítására. „Nem feltétlenül szükséges a mindennapi életben használt étkészletekbe sem beleerőszakolni az elnyűtt ornamentikát, különösen akkor, ha ez a keveredés a forma és a dísz közötti diszharmóniára vezet. (...) Az egyszerűségre való törekvésen van a hangsúly.[6] Írja egy tudósító az 1957-ben rendezett Művész az iparban c. kiállításon látottakról.

Fekete János maga is tervezett (legalább) egy étkészletet a Zsolnay gyár számára. A tervezés szempontjait és az új esztétikai igényeket jól összefoglalja felesége, a textilművész Loványi Erzsébet visszaemlékezése: „(…) 1956-ban egy teljes étkészletet tervezett. A megszokott, barokkos Zsolnay formák mellett nehéz volt új formát találni. Halvány zöld és arany csíkkal szegélyezett étkészlet formájában, sorozatgyártásra alkalmas terméket sikerült előállítania. Ez volt életünk egyetlen étkészlete, mellyel otthon is szívesen terítettünk, amíg el nem kopott.”[7]

Bármilyen használati, vagy dísztárgy tervezése volt a feladat, az alapvető megkötés saját maga számára mindig ugyanaz volt: „Számára egy edényben mindig a funkcionalitás szépsége, a végletekig letisztult lényeget kereste.  Azért szerette a népi kerámiát, mert szerinte semmi felesleges nem volt rajtuk, első volt a funkció. (…) Minden anyagban, amivel dolgozott az anyag nyújtotta lehetőségeket kereste. És vallotta: az anyag beszél.”[8]

Bár tudnám, milyen hatással volt Fekete Jánosra az, hogy 1958-ban az amúgy Magyarországnak nagy sikert hozó brüsszeli világkiállításon a Zsolnay kerámiákat végül be sem mutatták, majd a kézzel festett eozinok gyártását a vállalat átmenetileg leállította… Kovács Orsolya könyve szerint ennek nagy szerepe volt abban, hogy Fekete János (és Gazder Antal is) elhagyta a gyárat.[9] A családi legendárium a világkiállítás körüli bonyodalmakról sajnos nem őriz emlékeket.

Az viszont tény, hogy a frissen nősült Fekete János három év alatt az ígéretek ellenére sem jutott lakáshoz[10] és amellett, hogy a porcelánt, mint alapanyagot kissé ridegnek érezte[11], végül a lakáskérdés adta a döntő lökést a távozáshoz. „1959-ban, a szilikátiparban dolgozó tervezőknek Budapesten szakmai továbbképzést és találkozót szervezett az illetékes minisztérium. Férjem ekkor találkozott Kajári Gyula grafikusművésszel. Kajári a hódmezővásárhelyi Majolikagyárban dolgozott tervezőként. Arra készült, hogy a gyárat otthagyva, csak grafikával foglalkozzon, ezért keresett maga helyett tervezőt a Majolikagyárba. Mivel a mi lakáskérdésünk nem oldódott meg Pécsett, felajánlotta, hogy látogassunk el Hódmezővásárhelyre és ismerjük meg az ottani lehetőségeket. (...) A fizetésre és a lakásra is kaptunk ígéretet.”[12]

Fekete János és felesége később is szeretettel emlékezett a Pécsett töltött évekre: „Most, hogy már egyedül élek, nekem kell elmondani férjem helyett is, hogy mennyire szerettünk a Zsolnay-gyárban élni és dolgozni. Magunkénak éreztük a gyár minden részét, zegét-zugát.”[13]

Amíg ehhez a cikkhez az anyagot gyűjtöttem, sokszor volt az az érzésem, hogy Fekete János már azelőtt vásárhelyi művész volt, mielőtt Hódmezővásárhelyre költözött volna. A vásárhelyi iskola a maga nosztalgikus, archaikus világképével tökéletesen illeszkedett Fekete népművészet által inspirált modernizmusához. Munkásságának legfontosabb állomását jelentette ez a város és talán a sors keze volt az, hogy a porcelán helyett más anyagok megmunkálása felé is sodorta az élet.  

[1] Dvorszky Hedvig: Gondok és lehetőségek a mai magyar kerámiában. Művészet. A Magyar Képzőművészek Szövetségének Folyóirata. 1982. XXIII. évf. 9. szám. 9 l.

[2] Kovács Orsolya: Zsolnay Modern. 1953-1990. Pécs, 2020. ZSDRÁL Veszna. 285 l.

[3] Feketéné Loványi Erzsébet: Emlékezés Fekete Jánosra (1929-1999). Hódmezővásárhely, 2006. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzat. 12 l.

[4] Szabó Endre: Vendégünk: Fekete János. Csongrád Megyei Hírlap. 1968. XIII. évf. 5. sz. 7 l.

[5] Pirogránit és műemlékrekonstrukciós munkáiról itt és most azért nem emlékezünk, mert szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit. 

[6] Dutka Mária: A művész az iparban. Új formák a mélytányértól a vasúti étkezőkocsiig. Magyar Nemzet, 1957. december 22. 9 l.

[7] Feketéné Loványi Erzsébet: Emlékezés Fekete Jánosra (1929-1999). Hódmezővásárhely, 2006. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzat. 14 l.

[8] Fekete András közlése. 2022.05.14.

[9] Kovács Orsolya: Zsolnay Modern. 1953-1990. Pécs, 2020. ZSDRÁL Veszna. 30 l.

[10] „Albérletben laktunk — mondja a felesége —, és az eltelt négy év alatt, a sok ígéret ellenére sem kaptunk lakást.” Fehér József: A szépség kovácsai. Csongrád Megyei Hírlap. 1982. XXXIX. évf. 76. sz. 5 l.

[11] Szabó Endre: Vendégünk: Fekete János. Csongrád Megyei Hírlap. 1968. XIII. évf. 5. sz. 7 l.

[12] Feketéné Loványi Erzsébet: Emlékezés Fekete Jánosra (1929-1999). Hódmezővásárhely, 2006. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzat. 15 l.

[13] Feketéné Loványi Erzsébet: Emlékezés Fekete Jánosra (1929-1999). Hódmezővásárhely, 2006. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzat. 15 l.

A tavalyi évben egy kedves gyűjtő a herendi hecsedli minta története után érdeklődött nálam. Ezt a mintát sokan szeretik, de Herenden kívül a történetét csak kevesen ismerik.

A hecsedli minta harmadosztályú herendi porcelánok díszítésére szolgált, az ilyen típusú porcelánokról itt olvashattok bővebben.

A minta tervezője Kádas Gyula mesterfestő, művezető volt.[1] Kádas 1957-ben végzett Herenden a Fischer Mór Porcelánipari Szakiskolában.[2] Néhány saját tervezésű munkáját több külföldi kiállításon is bemutatták. A szakmunkások művezetője volt, embersége miatt kollégái, beosztottai nagyon kedvelték.[3] Kádas Gyula veszprémi lakosként hunyt el 2001-ben.[4]

A herendi hecsedli minta valamikor a hetvenes évek végén született. A dekor a mintatárba TEV, azaz Tertia Vert (harmadosztályú zöld) néven került be a tervező neve nélkül. A manufaktúra idősebb dolgozói azonban máig emlékeznek Kádas Gyula hecsedli tervére[5], talán pont azért, mert ez volt az egyik legnépszerűbb harmadosztályú minta.  

A hecsedli minta festése nem igényelt különösebb ügyességet, nagyon egyszerűen kivitelezhető volt. Betanított festők festették, gyártása a nagy keresletnek (kizárólag belföldön értékesítették) és a könnyű kivitelezésnek köszönhetően szinte futószalagon történt. A minta elegáns megjelenését az egyszerű aranyozás is fokozta.[6]

Ahogy apósom fogalmazott: „Ezt belföldre nagyon vitték. Vitték, mint a cukrot. Nem győzték festeni.”

Az összes harmadosztályú mintához hasonlóan a hecsedli gyártása is megszűnt 1995-ben. Ezt követően viszont még mindig annyira népszerű volt, hogy ezután is rengeteg pótlásigény érkezett a gyárhoz. A manufaktúra 2011-ben újra felvette a rendelhető dekorok közé, de csak korábbi készletek pótlását vállalják, a minta már nem található meg sem a katalógusokban, sem a márkaboltokban.[7]

Fotó: Portobello Aukciósház

[1] Herendi Porcelánmanufaktúra szíves közlése.

[2] Fischer Mór Porcelánipari Szakiskola volt nappali tagozatos tanulói 1954-től szakmánként. http://herendiszakkozepiskola.hu/informaciok/letoltheto-anyagok

[3] Apósom szíves közlése.

[4] Veszprémi Napló. 2001.04.24. 16 l.

[5] Herendi Porcelánmanufaktúra szíves közlése

[6] Apósom szíves közlése.

[7] Herendi Porcelánmanufaktúra szíves közlése.

Eltörött a kannám teteje, ezért a napokban a neten böngészve próbáltam pótlást találni. Ennek során azt vettem észre, hogy a kereskedelmi és nem kereskedelmi oldalakon SZINTE automatikusan mindent „menzamintásnak” neveznek, ami Bella-207. „Menzamintás” a kisvirágos, a nagyvirágos és az is, amin egy deka virág nincs.

A kannám. Immáron tető nélkül...

Az megvan, hogy annak idején abban a bizonyos nagyon korai írásomban csak egy szerencsétlen pillanatomban mondtam erre a szegény kannára, hogy „menzás”? Egyetlenegy korabeli cikkben sem olvastam arról, hogy a gyár, vagy maga Ambrus Éva így nevezte volna ezt a mintát, sőt: ez a készlet inkább készült családi használatra, mint munkahelyi/iskolai étkeztetésre.

De ha már újra visszakanyarodtam ehhez a témához, megosztanék néhány új információt arról a piros-kék virágos Bella-207 készletről, amit mi is nap mint nap használunk.  

(Először is szeretném itt jelezni, hogy létezik egy gyűjtői oldal, ahol, tematikusan kerülnek felvezetésre az egyes Bella-207-hez köthető minták. Érdemes itt körbenézni, ha valaki szeretné látni, hányféle dekor létezett, ill. ezen az oldalon is sok egyéb érdekesség olvasható az Alföldi porcelánnal kapcsolatban. Rendkívül hasznos információforrásnak tartom továbbá a Szőnyeg-Szegvári Eszter által szerkesztett muveszetaziparban.hu nevű oldalt, ahol az Iparművészeti Tanács által szervezett kiállításokról készült képanyagot és sajtómegjelenéseket nézhetjük meg.)

Tehát akkor mik az újdonságok?

A kék-piros minta, és ami mögötte van:

Ezt a nagyon ismert és manapság (is) nagyon kedvelt mintát egy bizonyos Kiss Edit nevű iparművész tervezte.[1] (Köszönettel tartozom mindenki nevében Farkas-Zentai Lilinek[2] és a menzaminta[3] nevű oldal szerzőjének, hogy ezt Ambrus Évától, a Bella-207 formájának tervezőjétől megtudták és megosztották a nagyközönséggel!!)

Kiss Editről sajnos nem sokat lehet tudni. Az eddig ismert, kevés rendelkezésre álló információt igyekszem most összefoglalni és pár újdonsággal kiegészíteni. (Ha a járvány után nem kizárólag az internet vallatására tudok a konyhaasztalhoz szögezve hagyatkozni, talán tud ez több is lenni.)

Kiss Edit 1958-ban. Fotó forrása: Arcanum

Kiss Edit eredetileg az Iparművészeti Főiskola díszlettervező szakára jelentkezett, de helyhiány miatt végül a porcelántervező szakon kezdhette meg tanulmányait, diplomáját 1957-ben vette kézhez.[4]

Haladó esztétikai irányelveire utal, hogy egy 1958-ban vele készült interjúban a következőket mondta:

A képtárban Picassóért vagyok oda. Az operában: zene, modern zene, amelyet jobban szeretek, mint amennyire értek.[5]

Kiss Edit még a Gránit Kőedénygyár színeiben az 1965-ben rendezett Budapesti Nemzetközi Ipari Vásáron mutatta be saját tervezésű étkészletét, mely Csizmadia Margit Etruszk vázájával együtt a kerámia ipar legszebb terméke címet nyerte el.[6] Erről a díjnyertes készletről viszont sajnos nem találtam fotót.

Az Alföldi Porcelángyár indulásakor Kiss Edit is a gyár tervezője lett. Neki köszönhetjük az eredetileg „Pöttyöskének” nevezett, korábban a kereskedelemben napocskás mintának ismert, de manapság inkább korona vírusra emlékeztető minta létrejöttét.[7] Saját, modern vonalú étkészletet is tervezett egy németországi tanulmányút után a gyárnak, melyet 1970 és 1972 között többször is bemutattak.[8]

Kiss Edit Alföldi Porcelángyárnak tervezett készlete 1970-ben. Fotó forrása: muveszetaziparban.hu

Ugyanaz a készlet egy 1972-es kiállításon. Fotó forrása: muveszetaziparban.hu

Kiss Edit egy korai interjúban fejtette ki, mennyire fontos és felelősségteljes számára a tervezői munka:

(…) egy pöttömnyi sótartó segítségével is szépre lehet nevelni az embereket.[9]

 „Tulajdonképpen a modern forma nem agyrém. A korszerűség és célszerűség keveréke.”[10] (Kiss Edit)

Ha már szóba került Ambrus Éva és a Bella-207, nézzük meg, hogyan lett ez a készlet is a „korszerűség és célszerűség keveréke”?

• Az Alföldi Porcelángyár az NDK-ból megvásárolt gépsorokkal kezdte meg működését. A gépek átvételével azonban az a kötelezettség is járt, hogy a gyárnak egy bizonyos ideig egy német készletet is gyártani és forgalmaznia kellett.
• Ez a német készlet, bár állítólag találkozott a lakosság akkori ízlésével, mégis nagyon esetlen kialakítású volt. (Pl. a csészék füle miatt az ember könnyen leönthette magát.)
• Ambrus Éva a Bella-207 tervezésekor csak a fenti német készlet méretszabványait tartotta meg, a továbbiakban viszont az akkor divatos és haladó étkészletek legömbölyített formáit gondolta tovább.
• A Bella-207 tervezésekor az Alföldi Porcelángyárban használt massza adottságait is figyelembe kellett venni. Emiatt az egyes darabok fala vastagabb, a kannák és leveses tálak nyílásai szűkebbek lettek.
• Az így kapott formát nagy mennyiségben is könnyen lehetett gyártani.[11] Használata (mint azt ma is tudjuk) kényelmes, bírja a mindennapi használatot és könnyen tisztítható (a mi tányérjaink napi szinten a mosogatógépben végzik – de szerencsére ebből még nem volt probléma).

A fenti eszmefuttatással nem csak Kiss Edit személyére és a „menzaminta” mai ösztönszerű használatára szerettem volna felhívni a figyelmet. A piros-kék virágos készlet alaposabb megismerése folytán számomra az a legnagyobb tanulság, hogy a hétköznapiasság álcája mögé bújt Bella-207 ma is komoly szellemi termékként áll mindannyiunk asztalán. 

[1] Kiss Editről jelenleg annyira kevés információ áll rendelkezésre, hogy még azt sem tudjuk, hogyan kell a nevét leírni… Egyik helyen Kiss, a másik helyen Kis Editként szerepel.

[2] Farkas-Zentai Lili: Tárgyfétis warm-up! – A koronavírusszett nyomában. https://hypeandhyper.com/targyfetis-warm-up-a-koronavirus-szett-nyomaban/?fbclid=IwAR10nNb775EgPZ9JofRwg4mGBGMZ9tX2vB5nOI6dknI74l7AG_8g_LTodV0

[3] https://menzaminta.wordpress.com/menzaminta/

[4] Komornik Ferenc: Variációk vázákra és csészékre. Magyar Ifjúság – A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Lapja, 1958. II. évf. 48. sz. (6. l.)

[5] uo.

[6] Zalai Hírlap. 1965. XXI. évf. 124. sz. 6. l.

[7] Farkas-Zentai Lili: Tárgyfétis warm-up! – A koronavírusszett nyomában. https://hypeandhyper.com/targyfetis-warm-up-a-koronavirus-szett-

[8] (Kovács Margit): Művészek az iparban. Magyar Ifjúság. 1971. XV. évf. 5. sz. 16 l. ill. http://www.muveszetaziparban.hu/hu/kiallitasok/muvesz-az-iparban/95

[9] Komornik Ferenc: Variációk vázákra és csészékre. Magyar Ifjúság – A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Lapja, 1958. II. évf. 48. sz. (6. l.)

[10] uo.

[11] Dvorszky Hedvig: Művészet és termelés. Portré-vázlat Ambrus Éváról. Művészet. 1974. XV. évf. 3. sz. 34-35 l.

Az 1956-os forradalom után az évtized végére a Kádár-rendszer külfölddel és belfölddel egyaránt rendezni kívánta viszonyát.

Most pedig nézzük meg, hogy mit jelent a fenti állítás "kicsiben", a tárgyak, épületek és egy Solymár határában álló téglagyár esetében!

Az ország arculatát meghatározó műemléképületek hosszú évek óta hiányolták a helyreállításukhoz szükséges, burkolásukra és díszítésükre szolgáló mázas kerámia építőanyagot.[1]Amikor ezt a Budapest Főváros Tanácsának Végrehajtó Bizottsága 1958-ban (talán) sokadszorra megállapította, egyben az is elhangzott, hogy egy ilyen üzem az épületkerámián túl a lakosság számára is gyárthatna kerámia dísztárgyakat.[2]

A fentiek megállapítása után került a képbe a Fővárosi Tégla és Cserépárugyár, mely helyileg Solymár határában, egy korábban Pesthidegkútnak nevezett településen működött. A gyár a maga évi három millió darab téglatermelésével 1958-ra már elenyésző gyártási kapacitással rendelkezett.[3]

A mázas kerámia cikkek gyártásához szükséges volt egy bizonyos mennyiségű téglatermelés is, mert az égetés során azok alá nyerstégla alapzatot kellett rakni. A Téglagyár ennek következtében nemcsak elkerülte a bezárást, hanem új profilt is kapott. A változás következtében a művészi kivitelű mázas cserepek gyártását is vállalnia kellett.[4]

Mindezekkel egy időben a Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat, mely ekkor már többek között az Aquincum Porcelángyárat is működtette, a kerámiagyártás felé is nyitni akart.[5] A vállalatnak minden adottsága megvolt ehhez, hiszen ekkor már szoros kapcsolatot ápoltak az Iparművészeti Tanáccsal, ill. a porcelángyártás révén számos tervezőművészük is volt.

A kép tehát összeállt: a Végrehajtó Bizottság határozata szerint a Téglagyár 1959. január 1-i hatállyal a Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat hatáskörébe került, és termékprofilja tégla, cserép és „mázas cserépáru”gyártására változott.[6]

A gyár egy korabeli újságcikk szerint 1961-ben még csak virágcserepeket és „művészi figurákat” gyártott, ekkor még az év második felére tervezték az épületmajolikák nagyüzemi gyártását.[7]

Pesthidegkúti virágcserepek a Kisalföld 1961. évi 109. számában. Forrás: Arcanum.

A pesthidegkúti kerámiaüzem először 1962-ben mutatkozott be a Budapesti Ipari Vásáron[8], a tárgyak jellegéről, fogadtatásáról, vagy bármi egyébről viszont már nem találtam adatot.

Az üzemben készülő dísztárgyak tervezője Csizmadia Margit (1925-1991) volt, aki a korabeli cikkek tanúsága szerint alapvetően festőművésznek készült a Képzőművészeti Főiskolán. Anyagi okok miatt az ötvenes években kénytelen volt kicsit letérni erről a pályáról, ezért egy ideig grafikusként, műszaki rajzolóként és restaurátorként dolgozott.[9]

Csizmadia Margit (1925-1991). Forrás: Arcanum.

Csizmadia Margit egy 1981-es visszaemlékezésében még azt mondta, hogy 1962-ben kapta azt a feladatot, hogy a pesthidegkúti gyárban megszervezze a művészi kerámiagyártást, illetve annak tervezője legyen. A kezdeti időszakkal kapcsolatban hálával emlékezett meg az első zsűri elnökéről, Gorka Gézáról, mi több: tanítványának vallotta magát.[10]

Bár Csizmadia Margit a vele készült interjúkban Gorka Gézán kívül a szülőföldjén, Orosházán készült népi kerámiákat tartotta a legnagyobb inspirációjának, azért mások is segítették az induláskor a munkáját. Nézzük, kikkel dolgozott együtt!

Az Iparművészeti Tanács zsűrijegyzőkönyve szerint 1960-ban Várdeák Ildikóval közösen terveztek egy vörös-fekete vázát (ebből látszik, hogy a pesthidegkúti munka Csizmadia Margit számára korábban kezdődhetett meg 1962-nél). Várdeák Ildikó egy 1959 decemberében megjelent tudósításban még az Aquincumi Porcelángyár tervezőjeként tűnik fel.[11]

Pesthidegkúti kerámiák egy 2015-ben rendezett külföldi kiállításon. A felső sorban látható, vörös-fekete hosszúkás vázák Várdeák Ildikó és Csizmadia Margit közös tervezése során születtek. Forrás: SZ-MNG, Adattár 25018/2014/130/SZK-I./270. Kép forrása: http://mid2mod.blogspot.com/

Az üzem indulásokor több tárgy kizárólagos tervezője egy bizonyos Unger György volt, aki a hatvanas, hetvenes években egy porcelán kiskutyát is tervezett az Aquincumi Porcelángyárnak.[11] Unger György nevével egy 1981-es újságcikkben találkoztam ezen kívül: itt zongoraművész feleségével egy vásáron kínálja saját készítésű kerámiáit. 

Fotó Unger Györgyről és feleségéről az Új Tükör 1981. évi 4. számából. Forrás: Arcanum. 

Ismert hidegkúti kerámia a Hanzély Jenő által tervezett gyönyörű bika is, mely 1966-ban került a zsűri elé.[13]

Gorka Géza kezdeti segítsége, illetve a Várdeák Ildikóval végzett közös munka az 1965-ben megrendezett Budapesti Nemzetközi Vásáron érett be, ahol a Csizmadia Margit által tervezett, Etruszk váza néven zsűrizett tárgy a kerámiaipar legszebb terméke díjat kaphatta meg.[14]

"Etruszk" váza. Fotó forrása: shoponline2020.

A fenti képen látható váza lehetett valószínűleg a kerámiagyár Budapesti Nemzetközi Vásáron díjazott terméke, mivel egy ugyanilyen formájú és mázú tárgy került szintén Etruszk megnevezéssel az Iparművészeti Tanácsa zsűrije elé a vásár évében, 1965-ben.[15]

Ezek után talán az is figyelmet érdemel, hogy ugyanez a vázaforma a Pesthidegkúti Kerámiaüzem etikettjén is megjelenik…

A Pesthidegkúti Kerámiaüzem etikettje. Fotó forrása: mutargy.com

A Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat termékeiről egy 1976-os cikk még úgy tudósít, hogy a porcelán és kerámia gyártás már egyre inkább háttérbe került. Jómagam az Iparművészeti Tanács több, mint 100 olyan zsűrijegyzőkönyvét láttam, ami a Pesthidegkúti Kerámiaüzem tárgyaival foglalkozik. Annyi bizonyos, hogy még 1978-ban is készültek új tárgyak, de ezek tervezője már kizárólag Csizmadia Margit volt. Sejtem, hogy nem volt szerencsém az összes tárgyról készült zsűrijegyzőkönyhöz, de az általam látottak közül sok ekkor készült tárgyat nem engedett kereskedelmi forgalomba a zsűri. Talán a gyári formatervezés előretörése szorította vissza a félig meddig kézműves kerámiát, talán nem…Nem tudom. 

Amit itt leírtam, nyilván nem a teljes történet. Az is lehet, hogy helyenként tévedek, még ha a legjobb szándék is vezérelt az írás során. Ha tudsz bármit, ami a pesthidegkúti kerámiákkal kapcsolatban még fontos lehet, kérlek, szólj… és én javítom, vagy kiegészítem a fentieket! Előre is nagyon köszönöm, ha segítesz!

Pesthidegkúti kerámiák egy 1981-ben Orosházán rendezett kiállításon. Fotó: Hungaricana. 

[1] 1958. november 14. - Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.102.a.1) 52 l.

[2] 1958. november 14. - Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.102.a.1) 52 l.

[3] 1958. november 14. - Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.102.a.1) 52 l.

[4]. november 14. - Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.102.a.1) 53 l.

[5] 1958. november 14. - Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.102.a.1) 52 l.

[6] 1958. november 14. - Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.102.a.1) 54 l.

[7] Virágcserépgyártás. In: Kisalföld, 1961.109. sz. (1. l.)

[8] (H. Gy.): Idén is ott lesznek… In: Falu és Város - Tanácsok Lapja Tanácsok Lapja, 1962. 6. sz. (8. l.)

[9] Sass Ervin: Csizmadia Margit kerámiái Orosházán. In: Békés Megyei Népújság, 1981. 180. sz. 8 l.

[10] Sass Ervin: Csizmadia Margit kerámiái Orosházán. In: Békés Megyei Népújság, 1981. sz. 8 l.

[11] Dutka Mária: Magyar iparművészet a Műcsarnokban. In: Magyar Nemzet. 1959. december 24. 4 l.

[12] https://hu.museum-digital.org/index.php?t=objekt&oges=414972

[13] SZ-MNG, Adattár 25018/2014/130/SZK-I./256

[14] Zalai Hírlap Zalai Hírlap, 1965. 124. sz. 6 l.

[15] SZ-MNG, Adattár 25018/2014/130/SZK-I./263

Nyáron jelentkeztem utoljára, utána inkább csöndben maradtam. Sokan írtatok, örültetek a blognak, biztattatok és burkoltan azt kérdeztétek: ugye nem hagyod abba? Hát nem!

Folytatom – viszont megváltozott körülmények között, máshogy. És ez most pont így van jól!!!

Mert…

… a jövő hónapban végre gyerekünk születik! :) A némaságba burkolózó hónapok eleinte aggodalmaskodva, aztán a napi rutintól estére megfáradtan teltek, magyarul: hát nem igazán maradt bennem kreatív energia az írásra! A gyerek – tök jogosan – minden gondolatomat kitöltötte.

Most viszont már otthon vagyok, gyerekruhákat mosok és vasalok, mindenféle táskákat pakolok össze, a férjemet kajacsodákkal etetem és a többi… de ennek ellenére azért érzem: míg a család az első, az élet ennél több. Nem akarok szétesni, tanulni és fejlődni szeretnék abban, amit eddig csináltam és szerettem, értéket és gondolatokat akarok átadni a világ számára, rendszert és célokat akarok a mindennapokba.  

Szóval várom, hogy újra katonás rendbe álljon az életünk (még ha az első hónapok valószínűleg káoszosak is lesznek).

Ha érdekel Titeket, hogyan próbálom felszínen tartani magamat a régiségek terén egy terhesség végén és később egy frissen született kisfiúval, és ha továbbra is érdekelnek a történeteim: tartsatok velem. J

Három, de inkább négy téma már forog a fejemben…

Köszönöm, hogy itt vagytok velem, köszönöm a türelmeteket!

Amikor bemész az Ikeába, hogy az albérletedbe, vagy a munkahelyedre megvedd a legszükségesebb porcelán tálakat, ösztönösen úgy gondolkodsz, ahogy egy átlag finn állampolgár a második világháború után. Csak néhány tányérra van szükséged, ami bírja a strapát, egyszerű és jó színe van. Minket, mai vásárolókat és a gyártókat viszont a finnek tanítottak meg erre. Úgy jó hatvan évvel ezelőtt.

De kezdjük az elején!

A polgári közegben felnőtt Kaj Franck (1911-1989) 1932-ben Helsinkiben fejezte be bútortervezői tanulmányait.[1] Eleinte ezt is, azt is csinált: volt katalógustervező, kirakatrendező, belsőépítész,[2] aztán a háború kitörésekor besorozták katonának.

A háború után Finnország az ötvenes években talált magára. Bár nem állomásoztak területén szovjet csapatok, külpolitikájában mindig tekintettel kellett lennie Moszkvára. Ügyes köztársasági elnökei révén mégis nyugati típusú ország lett, gazdasága erősödött, az ötvenes években gőzerővel folyt az újjáépítés.

Kaj Franck a negyvenes évek végétől az Arabia nevű finn porcelángyárban volt alkalmazásban. A háború őt is megváltoztatta: kiszakadva a megszokott polgári környezetből, katonatársai révén már pontosan tudta, hogy a társadalom peremén élő néprétegek egészen mást tartanak fontosnak a használati tárgyakban.[3]

1948-ban Kaj Franckot az Arabia vezetése egy olyan étkészlet tervezésével bízta meg, ami a szegényebb néprétegek számára is megvásárolható, ugyanakkor egy KICSIT modernebb vonalvezetésű az eddig megszokottaktól.[4]

Kaj Franck azért ennél az óvatos tapogatózásnál jóval tovább akart menni. Tudta, hogy 1933-ban Svédországban, Wilhelm Kåge[5] tevei alapján már gyártottak egy kifejezetten munkásosztály számára tervezett készletet. Ez a Praktika nevű szett viszont hiába volt modern kialakítású, hiába volt színes és egyszerű: a készlet megbukott, túl korai fecske volt.[6]

Kaj Franck egy olyan étkezésre használható tárgyegyüttest akart tervezni, amit nem előre összeállított készletként, hanem ELEMENKÉNT lehet megvásárolni. Egyszerű, tartós és kis helyen is elfér, később bővíthető. A korábbi klasszikus tál és szervírozó elemekből minden felesleges formát elhagyott, a lehető legnagyobb egyszerűségre törekedett. Mivel ebben a szemléletben a kubista Georges Braque szolgált számára mintaként, a tárgyak kialakításánál az alapforma a kör, kúp, négyszög és a henger volt.[7]

Dekorációként maguk a homogén színek szolgáltak. Az egyes tálakat és csészéket a termelés kezdetén fehér, fekete, sárga, zöld és barna, egymással jól harmonizáló árnyalatokkal gyártották.[8] A vásárló az elemek megvételekor szabadon játszhatott a színekkel, nem feltétlenül kellett egyszínű készletben gondolkodnia.

A fenti elvek Kaj Franckban már elég hamar összeálltak. 1949-ben egy lakberendezési újságnak adott interjújában egyenesen arra kérte az olvasókat, hogy a hagyományos étkészleteket nyugodtan törjék össze. Ezzel a mondattal akarta demonstrálni azt, hogy a régi tárgyak ideje lejárt, hiszen az új élet új elvárásokat támaszt a használati tárgyak felé.[9]

A Kilta végül 1953-ban került bemutatásra.[10] Az Arabia ekkor még nem hitt a sikerben, mivel túl radikálisnak hitte a formaalakítást[11], de a közönség reakciója ezekre a félelmekre mégis rácáfolt. A Kilta 1975-ig folyamatosan gyártásban maradt. A vásárlók annyira megkedvelték a készletet, hogy a gyár 1981-ben Kaj Franckkal egy kicsit modernizáltatta, majd Teema néven újra gyártásba helyezte.[12] A Teema az Iittala égisze alatt ma is kapható.

Tehát amikor bemész az Ikeába, mert kell az albérletbe, vagy a munkahelyedre egy párdarabos étkészlet, ugyanilyen elven készült tányérok között matatsz, és ösztönösen ugyanolyan elven válogatsz, mint annak idején az ötvenes években a finn vásárlók a Kilta elemei között.

Mi van nagyban? A Kaj Franck által kialakított Teema tányérok, vagy a szintén általa tervezett Kartio poharak ma komoly építészek irodai konyhájában sorakoznak a polcon, és a munkaebédek egyszerű, de reprezentatív kellékei. Az építészek ugyanis pontosan tudják, hogy ezt az étkészletet egy számukra ma már idolként és inspirációként szolgáló elődjük tervezte.

A Kilta volt tehát az első olyan asztali szett, amit elemenként, a vásárló saját igényei szerint lehetett megvásárolni. Jó minőségű, esztétikus és egyszerű volt. Az ötvenes években mindez forradalmi gondolatnak számított. Ma ez már mindenki számára elvárás. Ez a természetes.

[1] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

[2] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

[3] https://de.wikipedia.org/wiki/Kaj_Franck

[4] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

   http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services

[5] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

[6] https://en.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_K%C3%A5ge

[7] http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services

[8] http://www.kasma.eu/designblog/?p=840

[9] http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services

[10] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

[11] http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services 

[12] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services

Nyár van, süt a Nap. A téma kicsit „elmúlós”, de pont ilyen szép időben merem Nektek elmesélni.

Szóval az történt, hogy a héten a napi munkahelyi rutin közepén kezembe került egy régi fotóalbum. Tulajdonosa a húszas évektől kezdve gyűjtögette benne egészen a második világháború első bombázásaiig a Budapestről készült képeket és újságcikkeket – a főváros iránti legőszintébb szeretettel. Nekem ez eleinte meglehetősen furcsa volt, tudniillik egyáltalán nem vagyok a nagyvárosok rajongója, a szabadidőmben pedig pláne nem foglalkoznék Budapesttel. Introvertált nő vagyok.  

Az album lapozgatása és megismerése részemről tehát ebből az attitűdből indult. Lapozom az albumot, és lapozom, mert valami leírást produkálnom kell róla ahhoz, hogy árverési tétel legyen belőle. De nem kapkodok, nem akarok csak úgy „túl lenni rajta”, hagyom, hogy hasson rám. Ahogy múlt az idő, már nem fanyalogtam. Sokkal inkább kezdtem mégis megszeretni Budapestet (főleg a régit), hiszen annak idején valaki ezeknek a képeknek a gyűjtögetésével ajtót nyitott nekem erre a különös, másik világra.

Szeretném Nektek is egy kicsit átadni ezt az élményt. Az albumban találtam egy újságból kivágott novellát arról, hogy fővárosunk népe hogyan élte meg az első bombázásokat. A végkicsengése azt hiszem fontos útravaló igazán szélsőséges helyzetekre.

Nagyapánk is ezt látta. Részlet az albumból. Kép: saját.

Időszerű mese

Írta: Papp Jenő

A szép asszony kedvére való kecses retikült vásárolt a körúti boltban. Ez volt a legsikerültebb kígyóbőr utánzat. Puha, szolid, zippzáras és a tartórúdja is ízléses. Azonnal átrakta bele a régi női retikül összes misztikus kellékeit és kezében a friss szerzeménnyel lépett ki az utcára. A pesti égen éppen felragyogott a nap, mert valószínűleg a nap is kíváncsi volt az új retiküljére. A forgatagban még meg is állt talán két-három tükrös kirakat előtt, s megnézte bennük, hogy illik-e ruhájához a retikül. Talán a harmadik tükör előtt mélyedt el leghosszabban a szemléletben, mikor felbődültek a szirénák.

Az ember ezekben a váratlan pillanatokban csak másokon látja a tanácstalanságot, amint egyszerre százfelé rebbennek szét. A szép asszony azt érezte, hogy a lába gyökeret vert. A körút felé fordult, látta a riadt néptelenedést, látta, hogy mindenki fut valahová, a villamosok csikorogva fékeznek, az autók a járdákhoz farolnak, s ő egy lépést se tudott tenni. Térde megmerevedett. A retikült ijedtében elejtette, mert a szívéhez kapott és az ura jutott eszébe, meg a gyereke.

– Jaj Istenem!

Hát ő hova fusson?... Az üvöltő levegő remegésében egy cédula villant fel előtte, amelyet az ura nyomott kezébe. A cédulán rajta voltak az összes nyilvános óvóhelyek. Hol a cédula?... Ez a papírlap térítette észre. Most tette bele a retiküljébe. Hogy dermedtségéből megmozdult, azt ennek a cédulának köszönhette. Lehajolt a retikülért és egy távoli rendőr nem kis ámulatára kotorászni kezdett az új retikülben, kapkodva, össze-vissza, míg rá nem kiáltott valaki, hogy menjen a kapu alá!...

Száz kaput látott egyszerre ez a zavart női szem, miközben szaladt is, sodródott is és maga se tudta, hogy miképpen került be a zeneakadémiára, ahol a tantermekből trappolva és vidáman hömpölygött le a fiatalság, hónuk alatt hangszerekkel, a lányok repülő arany frizurával. A fiúk hangos tréfálkozása kísérte a robogó menetet, tanárok igyekeztek rendet tartani a tódulásban, s az utcáról rajokban áradt be a tömeg a kapun, le az állami óvóhely felé. A retikülös szép asszony szeméből potyogtak a könnyek, mikor leült egy pince-padra, két apáca mellé, akik csöndesen elővették olvasóikat, s a nyomasztó csendben morzsolgatni kezdték az imát. Félfüllel hallotta csak, hogy a növendékek tovább vitatkoztak Brahms egyik tételéről. Egy pap breviáriumozott. A sok idegen meglapulva szorongott a folyosókon. Neki olyan szívdobogása volt, s a térde úgy remegett, hogy csak mint egy ködös csodára figyelt ezekre a rózsafüzéres apácákra, zenerajongókra, s némán összehúzódó hallgatag alakokra.

Valaki közeledett a folyosó végéről. Rendet csinált, elosztotta a tömeget, karján szalaggal és nyugalomra intett. Egy zenetanár volt, a légóparancsnok, aki mikor a retikülös szép asszonyhoz ért, csodálkozva fedezte fel, hiszen jól ismerte őt is, az urát is és vidáman köszöntötte. Csak akkor nyúlt érte gyöngéden, mikor meglátta az arcára fagyott könnyeket, s megérezte az asszony karján a test remegését.

– Jöjjön velem, kedves és ne féljen, no jöjjön, bevezetem a mi rendelőnkbe, kap egy kis vizet, csillapító port. Nem lesz semmi baj.

A fehérfalu segélyhely másként festett, mint a folyosó, ahol vastag és ijesztő fűtési, meg vízvezetéki csövek duzzadtak a falon. Itt bent villany égett. Meleg volt. Lakályosság volt. A tanár kezébe vette az asszony kezét.

– Nyugodjon meg kedves, most én fogok az ura helyett magára vigyázni!

– De hol az uram?

– Mindegy az kedves, hogy hol vagyunk ilyenkor. Nézzen körül, az asztal, az ablak, a székek sem sikonganak itt, a doktor úr is nyugodt, én se remegek.

Ezek a példák nem hatottak. Az asszonyt rázta az idegroham. Folyt a könnye.

– Ha itt lehetne mellettem ő is, a fiam is…

A tanár szelíden csitítgatta, tréfált, a falak erősségére hivatkozott a vak véletlent emlegette, százalékokkal érvelt. Keze alatt azonban tovább dideregtek az asszony ujjai. S mikor sok érvéből már-már kifogyott, elővette a költészetet.

–  Ha megígéri, hogy ide figyel rám – de jól –, akkor elmondok most magának egy hindu mesét. Maga mindig szerette a szépet, hát most hallgassa ezt meg arra, hogy mindegy, hogy hol vagyunk ilyen nehéz percekben. Ide figyel?

Az asszony könnyein át próbált mosolyogni.

https://www.pinterest.com/pin/717127940640649617/

–  Pendzsábban a maharáni sétált a kertjében, s a hosszú kavicsos úton egyszerre csak feléje fut a kertésze, dúlt arccal és mikor rémülten és lihegve elért hozzá, a földre vetette magát előtte és könyörögni kezdett neki.

– Maharáni eressz el engem most, s add nekem a legjobb lovadat, hogy elvágtathassak innen Nepálba.

– Miért akarsz te Nepálba vágtatni?

– Találkoztam a halállal. Menekülni akarok tőle Nepálba.

A kertész elvágtatott. A maharáni tovább sétált a kertben és ő is találkozott a halállal. Azt mondja neki:

– Miért ijesztetted úgy meg a kertészemet?

– Én nem ijeszetettem meg, – felelte a halál. – A kertész félreértette az én mozdulatomat, maharáni. Mert én csak csodálkoztam, hogy a te kertészed még mindig itt van Pendzsábban, holott nekem őt ma este Nepálból kell elvinnem…

– Nos, – kérdezte a nyugodt zenetanár az asszonyt: – aggódik-e és fél-e még?

A felelet nem szó volt. A tanár tenyere alatt az asszony keze pihent és nem remegett. A könny megállt nagy fekete szemében.

– Igen, – mondta. – Mindegy… Igaza van.

És nyugodtan ülte végig a riadót, amelyen pillanatnyilag – minden más érvet leverve – győzött a bölcs irodalom.

Van értelme csinálnom, amikor azt írjátok, hogy örömmel jöttök fel az oldalaimra.

Van értelme csinálnom, amikor olyan visszajelzést kapok, hogy többet tudtok már egy témáról a blogomnak köszönhetően.

De van értelme csinálnom azért is, mert nagyon élvezem, hogy úgy és arról írhatok, ami érdekel.

És végül van értelme csinálnom akkor is, amikor azt látom, Ti is más szemmel tudjátok nézni a világot. Mert olyan jó, hogy a Herendi – Zsolnay – Hollóházi hármason kívül együtt tudunk rácsodálkozni marginálisnak hitt témákra. Legyen ez a téma harmadosztályú porcelán, negédes nipp, vagy egy Alföldi étkészlet.

Alföldi porcelán. A napokban leveleztem egy gyűjtőtársammal. Konkrétan ugyanazt gyűjti, amit én: az Ambrus Éva által tervezett Bella-207 nevű étkészletet. A szabadidejének jelentős részét erre áldozza, a hétvégéken családi kirándulással egybekötve mennek az ország minden szegletébe egy-egy darabért. Csodálatos gyűjteményt hoztak létre, amit egy weboldalon is megörökítettek. Ajánlom, hogy megnézzétek és inspirációt merítsetek innen, hiszen a fotók is roppant profik és guszták! (Az alábbi fotókat is erről az oldalról tettem be a pinterest táblámba és mutatom meg Nektek.)

https://www.pinterest.com/pin/717127940640024912/

Ja! És a gyűjtőtársam is bőven harmincon belül van… Ahogy látom, modern lakásban él a családjával, ahová elképesztően jól illik ez az évtizedekkel korábban gyártott „menzamintás” étkészlet.

https://www.pinterest.com/pin/717127940640024918/

Nem tudok kifogyni a témákból. Egyre több és egyre meghökkentőbb dolgokról szeretnék írni, ami aztán már tényleg igazán súrolja a nagyipar és a művészet határát. Érdekel ez a feszültség, hiszen a művészet, kreativitás, forradalmi forma a Sixtus-kápolnán túl ott van minden hamutartóban, bögrében és almareszelőben.

https://www.pinterest.com/pin/717127940640024939/

Hetekkel ezelőtt keresett meg két gyűjtő ismerősöm a következő problémával.

Egyikük nem olyan rég vette meg az alábbi, hatvanas évek után gyártott Herendi szobrocskát. Tette mindezt úgy, hogy nem is gyűjt Herendit, de ezt a darabot mégsem tudta a bolhapiacon hagyni. (Megértem.) Mivel nem tudott semmit a szobrocskáról, az egyik facebook csoportban is érdeklődött a figura történetéről.

Fotó: a gyűjtő engedélyével.

Ha jól tudom, a tagok közül nem nagyon tudott senki segíteni, viszont egyikük mutatott egy 1940-es években készült nagyon hasonló szobrocskát. Ez a darab már kicsit más méretű volt, a festés pedig abszolút különbözött az előzőtől, a kereszten nem volt Jézus, ráadásul a feszület anyaga minden másra hasonlított, csak nem a porcelánra. Íme, a kép erről a darabról is:

Fotó: a gyűjtő engedélyével.

Tehát adódott a kérdés, hogy mi van most:

• hányféle festés létezik?
• van Jézus, vagy nincs Jézus?
• mi a hivatalos mérete a kis szobornak?

A kérdés végül hozzám is eljutott.  És milyen jó, hogy így történt, mert nekünk is van egy pont ugyanilyen, hetvenes években gyártott nippünk, amiről mi csak annyit tudtunk, hogy Fohász a címe. :)

Így aztán írtam Herendnek. Az innen kapott választ most itt is megosztom, hadd okuljon belőle mindenki, akit ez érdekel.

Szóval:

• A Herendi Porcelánmanufaktúra is megerősítette azt, hogy a kompozíció neve Fohász.
• Tervezője Lőrincz István.
• A tervezés éve: 1940-es évek.
• Hivatalos méret: 14,8 cm.
• Ilyen figurák csak egyféle formaszámmal készültek (5627).
• A gyár csak és kizárólag Krisztussal gyártotta az alábbi képen látható színezéssel:

 Kép: saját. 

Tehát: az a gyűjtő ismerősöm, akinek a tulajdonában álló Fohász 9 cm magas, nincs rajta Krisztus és furcsa a kereszt anyaga, NEM A HIVATALOS VERZIÓ. Ez egy „eretnek” darab. Az én feltételezésem szerint ennek az lehet az oka, hogy egy gyári munkás kihozta a gyárból ezt a nem szabványméretre kiégett darabot, otthon valamilyen anyaggal (talán fával) kipótolta a keresztet, és saját fantáziája szerint megfestette a figurát. Erre utal a szobrocska alján látható jelzés is, ahol „véletlenül” kimaradt a címer alatt a hivatalos, kékkel felvitt „Herend” felirat:

A "házi festésű" Fohász jelzése

Negyvenes évek - hivatalos - Herendi jelzései. Forrás: Herendi porcelán márkajegyei. Herend, (2002.) 22 l.

Mindenesetre Lőrincz Istvánról (1901-1985), a szobrocska tervezőjéről annyit tudunk, hogy 1938-tól volt a Herendi Porcelángyár műteremvezetője[1], majd 1949 és 1956 között Gádor Istvánt leváltva a Magyar Iparművészeti Főiskola porcelántervező tanszékének vezetője volt.[2]

A Lőrincz Istvánról szóló, artportalon olvasható cikk szerint „a művész 1957-től szabadfoglalkozású művészként alkotott. Műtermében fémoxidokkal és fehér fedőmázzal égetett porcelán dísztárgyakat hozott létre, anyag és mázkísérleteket folytatott. Fémmel kombinált félporcelán tárgyai a 60-as években technikai ritkaságnak számítottak”. Én sajnos nem találtam képet ezekről a különleges kerámiákról. Úgy sejtem, hogy Katona Imre Mai magyar kerámia c. munkájában talán van róluk valami reprodukció, de sajnos mostanában nem jutok el olyan helyre, ahol kézbe vehetném a kötetet.

Ha esetleg van Lőrincz István fémmel kombinált félporcelánjairól képed, kérlek, küldd el a regikeramiak@gmail.com címre, hogy mások is láthassák ezek a tárgyak! :)

[1] https://artportal.hu/lexikon-muvesz/lorincz-istvan-5424/

[2] https://artportal.hu/lexikon-muvesz/lorincz-istvan-5424/ , ill. Szilágyi András: A magyar iparművészet története 1945 után. Különös tekintettel a design fejlődésére és a szilikát művészetekre (kerámia, üveg, porcelán). Doktori disszertáció. 2011. Eötvös Loránd Tudományegyetem. Művészettörténeti Doktori Iskola. 205 l. A dolgozat interneten is olvasható!

Van ez a babaporcelánom, aminek ugye se jelzése, se semmije, de mégis mindenki úgy gondol rá, mint Zsolnay termékre. Engem kifejezetten idegesített, hogy nincs rajta semmi, így pedig nem is voltam hajlandó elfogadni, hogy ez Zsolnay.

Kép: saját.

Tegnap viszont őrült nagy szerencsém volt Nagymaroson. Futóversenyre vártam és a rajt előtt még volt időm bekukkantani a helyi bolhapiacra. A hely annyira jó volt, hogy azonnal találtam magamnak egy Alföldi Porcelán tálat a gyűjteményembe és az alábbi képen látható Zsolnay tányért. Ami ugye mázra, festésre kiköpött nagy testvére a babaporcelánomnak.

 Kép: saját.

Innentől kezdve pedig mások sejtése bizonyosságot nyert: a babaporcelánom minden kétséget kizárva Zsolnay gyártmány. Mutatom a nagy tányér jelzését:

 Brestyánkszky Ilona könyve szerint az ilyen zöld színű jelzéseket az 1920-as években használták.

Kép: saját.

Itt ugye látható, hogy negyedosztályú termékről van szó, a dekor neve pedig alighanem „Éva”. (Talán a babaporcelánom azért nem kapott semmijen jelzést, mert az már inkább az ötödosztályú kategóriába tartozik. Nem csodálnám, mert van rajta rendesen mázhiba.)

A félmaratonom szenvedősre sikeredett. Így jár az, aki struktúra nélküli örömfutásokra adja a fejét és nem készül rendesen. Annyiban viszont nagyon megérte rajthoz állnom, hogy előtte felfedezhettem a nagymarosi bolhapiacot, ahol 5 perc alatt 2 új családtagot is találtam. Megérte egy kicsit szenvedni.

Kép: saját.