Nyár van, süt a Nap. A téma kicsit „elmúlós”, de pont ilyen szép időben merem Nektek elmesélni.

Szóval az történt, hogy a héten a napi munkahelyi rutin közepén kezembe került egy régi fotóalbum. Tulajdonosa a húszas évektől kezdve gyűjtögette benne egészen a második világháború első bombázásaiig a Budapestről készült képeket és újságcikkeket – a főváros iránti legőszintébb szeretettel. Nekem ez eleinte meglehetősen furcsa volt, tudniillik egyáltalán nem vagyok a nagyvárosok rajongója, a szabadidőmben pedig pláne nem foglalkoznék Budapesttel. Introvertált nő vagyok.  

Az album lapozgatása és megismerése részemről tehát ebből az attitűdből indult. Lapozom az albumot, és lapozom, mert valami leírást produkálnom kell róla ahhoz, hogy árverési tétel legyen belőle. De nem kapkodok, nem akarok csak úgy „túl lenni rajta”, hagyom, hogy hasson rám. Ahogy múlt az idő, már nem fanyalogtam. Sokkal inkább kezdtem mégis megszeretni Budapestet (főleg a régit), hiszen annak idején valaki ezeknek a képeknek a gyűjtögetésével ajtót nyitott nekem erre a különös, másik világra.

Szeretném Nektek is egy kicsit átadni ezt az élményt. Az albumban találtam egy újságból kivágott novellát arról, hogy fővárosunk népe hogyan élte meg az első bombázásokat. A végkicsengése azt hiszem fontos útravaló igazán szélsőséges helyzetekre.

Nagyapánk is ezt látta. Részlet az albumból. Kép: saját.

Időszerű mese

Írta: Papp Jenő

A szép asszony kedvére való kecses retikült vásárolt a körúti boltban. Ez volt a legsikerültebb kígyóbőr utánzat. Puha, szolid, zippzáras és a tartórúdja is ízléses. Azonnal átrakta bele a régi női retikül összes misztikus kellékeit és kezében a friss szerzeménnyel lépett ki az utcára. A pesti égen éppen felragyogott a nap, mert valószínűleg a nap is kíváncsi volt az új retiküljére. A forgatagban még meg is állt talán két-három tükrös kirakat előtt, s megnézte bennük, hogy illik-e ruhájához a retikül. Talán a harmadik tükör előtt mélyedt el leghosszabban a szemléletben, mikor felbődültek a szirénák.

Az ember ezekben a váratlan pillanatokban csak másokon látja a tanácstalanságot, amint egyszerre százfelé rebbennek szét. A szép asszony azt érezte, hogy a lába gyökeret vert. A körút felé fordult, látta a riadt néptelenedést, látta, hogy mindenki fut valahová, a villamosok csikorogva fékeznek, az autók a járdákhoz farolnak, s ő egy lépést se tudott tenni. Térde megmerevedett. A retikült ijedtében elejtette, mert a szívéhez kapott és az ura jutott eszébe, meg a gyereke.

– Jaj Istenem!

Hát ő hova fusson?... Az üvöltő levegő remegésében egy cédula villant fel előtte, amelyet az ura nyomott kezébe. A cédulán rajta voltak az összes nyilvános óvóhelyek. Hol a cédula?... Ez a papírlap térítette észre. Most tette bele a retiküljébe. Hogy dermedtségéből megmozdult, azt ennek a cédulának köszönhette. Lehajolt a retikülért és egy távoli rendőr nem kis ámulatára kotorászni kezdett az új retikülben, kapkodva, össze-vissza, míg rá nem kiáltott valaki, hogy menjen a kapu alá!...

Száz kaput látott egyszerre ez a zavart női szem, miközben szaladt is, sodródott is és maga se tudta, hogy miképpen került be a zeneakadémiára, ahol a tantermekből trappolva és vidáman hömpölygött le a fiatalság, hónuk alatt hangszerekkel, a lányok repülő arany frizurával. A fiúk hangos tréfálkozása kísérte a robogó menetet, tanárok igyekeztek rendet tartani a tódulásban, s az utcáról rajokban áradt be a tömeg a kapun, le az állami óvóhely felé. A retikülös szép asszony szeméből potyogtak a könnyek, mikor leült egy pince-padra, két apáca mellé, akik csöndesen elővették olvasóikat, s a nyomasztó csendben morzsolgatni kezdték az imát. Félfüllel hallotta csak, hogy a növendékek tovább vitatkoztak Brahms egyik tételéről. Egy pap breviáriumozott. A sok idegen meglapulva szorongott a folyosókon. Neki olyan szívdobogása volt, s a térde úgy remegett, hogy csak mint egy ködös csodára figyelt ezekre a rózsafüzéres apácákra, zenerajongókra, s némán összehúzódó hallgatag alakokra.

Valaki közeledett a folyosó végéről. Rendet csinált, elosztotta a tömeget, karján szalaggal és nyugalomra intett. Egy zenetanár volt, a légóparancsnok, aki mikor a retikülös szép asszonyhoz ért, csodálkozva fedezte fel, hiszen jól ismerte őt is, az urát is és vidáman köszöntötte. Csak akkor nyúlt érte gyöngéden, mikor meglátta az arcára fagyott könnyeket, s megérezte az asszony karján a test remegését.

– Jöjjön velem, kedves és ne féljen, no jöjjön, bevezetem a mi rendelőnkbe, kap egy kis vizet, csillapító port. Nem lesz semmi baj.

A fehérfalu segélyhely másként festett, mint a folyosó, ahol vastag és ijesztő fűtési, meg vízvezetéki csövek duzzadtak a falon. Itt bent villany égett. Meleg volt. Lakályosság volt. A tanár kezébe vette az asszony kezét.

– Nyugodjon meg kedves, most én fogok az ura helyett magára vigyázni!

– De hol az uram?

– Mindegy az kedves, hogy hol vagyunk ilyenkor. Nézzen körül, az asztal, az ablak, a székek sem sikonganak itt, a doktor úr is nyugodt, én se remegek.

Ezek a példák nem hatottak. Az asszonyt rázta az idegroham. Folyt a könnye.

– Ha itt lehetne mellettem ő is, a fiam is…

A tanár szelíden csitítgatta, tréfált, a falak erősségére hivatkozott a vak véletlent emlegette, százalékokkal érvelt. Keze alatt azonban tovább dideregtek az asszony ujjai. S mikor sok érvéből már-már kifogyott, elővette a költészetet.

–  Ha megígéri, hogy ide figyel rám – de jól –, akkor elmondok most magának egy hindu mesét. Maga mindig szerette a szépet, hát most hallgassa ezt meg arra, hogy mindegy, hogy hol vagyunk ilyen nehéz percekben. Ide figyel?

Az asszony könnyein át próbált mosolyogni.

https://www.pinterest.com/pin/717127940640649617/

–  Pendzsábban a maharáni sétált a kertjében, s a hosszú kavicsos úton egyszerre csak feléje fut a kertésze, dúlt arccal és mikor rémülten és lihegve elért hozzá, a földre vetette magát előtte és könyörögni kezdett neki.

– Maharáni eressz el engem most, s add nekem a legjobb lovadat, hogy elvágtathassak innen Nepálba.

– Miért akarsz te Nepálba vágtatni?

– Találkoztam a halállal. Menekülni akarok tőle Nepálba.

A kertész elvágtatott. A maharáni tovább sétált a kertben és ő is találkozott a halállal. Azt mondja neki:

– Miért ijesztetted úgy meg a kertészemet?

– Én nem ijeszetettem meg, – felelte a halál. – A kertész félreértette az én mozdulatomat, maharáni. Mert én csak csodálkoztam, hogy a te kertészed még mindig itt van Pendzsábban, holott nekem őt ma este Nepálból kell elvinnem…

– Nos, – kérdezte a nyugodt zenetanár az asszonyt: – aggódik-e és fél-e még?

A felelet nem szó volt. A tanár tenyere alatt az asszony keze pihent és nem remegett. A könny megállt nagy fekete szemében.

– Igen, – mondta. – Mindegy… Igaza van.

És nyugodtan ülte végig a riadót, amelyen pillanatnyilag – minden más érvet leverve – győzött a bölcs irodalom.