Kell a falra valami más és izgalmas. Nem festmény és nem családi fotó. De valami olyan, aminek „múltja van”.

Nálam van egyfajta becsípődés a kora "Kádár-kori" kerámia (és textil) iránt. A szocreál szólamait ebben a két művészeti ágban már nem kellett visszhangozni, nem is tekintették eszmehordozónak a két iparművészeti ágat. A textil mellett tehát a kerámia volt az, ahol a művészek először kísérletezhettek az elvont, absztrakt kifejezési formákkal.[1] Mivel ezek az alkotások gyakran sorozatban is gyártódtak, felhasználók tömegei öntudatlanul is megismerhették az új művészeti irányzatokat.  

Kovács Orsolya Zsolnay modern c. kötete telis-tele van olyan tárgyakkal, amik a korábbi magyar gyári hátérrel előállított kerámiákhoz képest meglehetősen újszerűek, modernek, elvontak és izgalmasak – számomra legalábbis mindenképpen. 

Vettem tehát a neten egy háromszögletű fekete-narancs színvilágú halas tálat, amiről magamtól azt gondoltam volna, hogy Török János tervezése, (nálam laikusabbak pedig azt, hogy valami teljesen új holmi). Itthon aztán a már említett könyvet fellapozva derült ki, hogy a tárgy Fekete János (1929-1999) keramikushoz köthető.

Háromszögletű tál, 1959, Fekete János. (Saját fotó.)

Fekete Jánosról korábban is olvastam, de főként pályájának az a szelete volt ismerős, amikor már a hódmezővásárhelyi majolikagyár egyik művészeként Picasso kerámiái mellett állított ki a franciaországi Vallaurisban a hatvanas évek derekán.

Fekete János az Iparművészeti Főiskolán Gádor István és Borsos Miklós tanítványa volt,[2] majd a diploma megszerzése után a Művelődési Minisztérium jelölte ki számára és évfolyamtársa, Török János számára munkahelyként a Zsolnay gyárat.[3]

Míg Török János esetében az egyik igazodási pontot a mezőtúri kerámia, majd később Henry Moore hatása jelentette, addig Fekete János munkásságát alapvetően meghatározta a somogyi Csurgónagymartonban eltöltött gyermekkor, a néprajz és a természet. „Keramikus lévén engem megfognak a népi kerámiák, használati tárgyak formái, színei. Egyszerűségük és célszerűségük. Én ezeket fejlesztem tovább művészi szintre az új és fejlettebb technika segítségével. (…) Vallaurisban kiállított tárgyaimat sem kozmopolitizmusuk miatt becsülték, hanem a helyi, népi jelleg miatt. (...) Bennem a régi magyar formák váltják ki az újat.”[4]

Meghatározó élményt jelentett számára, amikor gyermekként apját látta fát faragni, a család nőtagjainak pedig ő rajzolta elő a jellegzetes helyi hímző és szövésmintákat. (Vajon ezek a szőttesek hatottak azokra a csíkos mintájú, hatvan év távlatában is nagyon friss szellemű tálakra, amelyeket májusban a BÁV árverezett?)

Háromszögletű tál, 1959, Fekete János. A tárgyak a BÁV 79. művészeti aukcióján szerepeltek 2022. májusában. (Fotó forrása: BÁV)

Fekete János pécsi tervezéseinél az újszerű látásmód leginkább a vázák és tálak, tányérok esetében érhető tetten^[5]: a dísztálak aszimmetrikusak, a vázák a természet elemeit kölcsönzik a lehető leginkább leegyszerűsítve, a festés stilizált, szabálytalanul beszél a színek nyelvén, a használati tárgyak esetében első a funkció és a könnyű előállíthatóság.

Az ötvenes évek második felében amúgy is központilag feltámadt az igény az egyszerűbb és funkcionális tárgyak tervezésére és árusítására. „Nem feltétlenül szükséges a mindennapi életben használt étkészletekbe sem beleerőszakolni az elnyűtt ornamentikát, különösen akkor, ha ez a keveredés a forma és a dísz közötti diszharmóniára vezet. (...) Az egyszerűségre való törekvésen van a hangsúly.[6] Írja egy tudósító az 1957-ben rendezett Művész az iparban c. kiállításon látottakról.

Fekete János maga is tervezett (legalább) egy étkészletet a Zsolnay gyár számára. A tervezés szempontjait és az új esztétikai igényeket jól összefoglalja felesége, a textilművész Loványi Erzsébet visszaemlékezése: „(…) 1956-ban egy teljes étkészletet tervezett. A megszokott, barokkos Zsolnay formák mellett nehéz volt új formát találni. Halvány zöld és arany csíkkal szegélyezett étkészlet formájában, sorozatgyártásra alkalmas terméket sikerült előállítania. Ez volt életünk egyetlen étkészlete, mellyel otthon is szívesen terítettünk, amíg el nem kopott.”[7]

Bármilyen használati, vagy dísztárgy tervezése volt a feladat, az alapvető megkötés saját maga számára mindig ugyanaz volt: „Számára egy edényben mindig a funkcionalitás szépsége, a végletekig letisztult lényeget kereste.  Azért szerette a népi kerámiát, mert szerinte semmi felesleges nem volt rajtuk, első volt a funkció. (…) Minden anyagban, amivel dolgozott az anyag nyújtotta lehetőségeket kereste. És vallotta: az anyag beszél.”[8]

Bár tudnám, milyen hatással volt Fekete Jánosra az, hogy 1958-ban az amúgy Magyarországnak nagy sikert hozó brüsszeli világkiállításon a Zsolnay kerámiákat végül be sem mutatták, majd a kézzel festett eozinok gyártását a vállalat átmenetileg leállította… Kovács Orsolya könyve szerint ennek nagy szerepe volt abban, hogy Fekete János (és Gazder Antal is) elhagyta a gyárat.[9] A családi legendárium a világkiállítás körüli bonyodalmakról sajnos nem őriz emlékeket.

Az viszont tény, hogy a frissen nősült Fekete János három év alatt az ígéretek ellenére sem jutott lakáshoz[10] és amellett, hogy a porcelánt, mint alapanyagot kissé ridegnek érezte[11], végül a lakáskérdés adta a döntő lökést a távozáshoz. „1959-ban, a szilikátiparban dolgozó tervezőknek Budapesten szakmai továbbképzést és találkozót szervezett az illetékes minisztérium. Férjem ekkor találkozott Kajári Gyula grafikusművésszel. Kajári a hódmezővásárhelyi Majolikagyárban dolgozott tervezőként. Arra készült, hogy a gyárat otthagyva, csak grafikával foglalkozzon, ezért keresett maga helyett tervezőt a Majolikagyárba. Mivel a mi lakáskérdésünk nem oldódott meg Pécsett, felajánlotta, hogy látogassunk el Hódmezővásárhelyre és ismerjük meg az ottani lehetőségeket. (...) A fizetésre és a lakásra is kaptunk ígéretet.”[12]

Fekete János és felesége később is szeretettel emlékezett a Pécsett töltött évekre: „Most, hogy már egyedül élek, nekem kell elmondani férjem helyett is, hogy mennyire szerettünk a Zsolnay-gyárban élni és dolgozni. Magunkénak éreztük a gyár minden részét, zegét-zugát.”[13]

Amíg ehhez a cikkhez az anyagot gyűjtöttem, sokszor volt az az érzésem, hogy Fekete János már azelőtt vásárhelyi művész volt, mielőtt Hódmezővásárhelyre költözött volna. A vásárhelyi iskola a maga nosztalgikus, archaikus világképével tökéletesen illeszkedett Fekete népművészet által inspirált modernizmusához. Munkásságának legfontosabb állomását jelentette ez a város és talán a sors keze volt az, hogy a porcelán helyett más anyagok megmunkálása felé is sodorta az élet.  

[1] Dvorszky Hedvig: Gondok és lehetőségek a mai magyar kerámiában. Művészet. A Magyar Képzőművészek Szövetségének Folyóirata. 1982. XXIII. évf. 9. szám. 9 l.

[2] Kovács Orsolya: Zsolnay Modern. 1953-1990. Pécs, 2020. ZSDRÁL Veszna. 285 l.

[3] Feketéné Loványi Erzsébet: Emlékezés Fekete Jánosra (1929-1999). Hódmezővásárhely, 2006. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzat. 12 l.

[4] Szabó Endre: Vendégünk: Fekete János. Csongrád Megyei Hírlap. 1968. XIII. évf. 5. sz. 7 l.

[5] Pirogránit és műemlékrekonstrukciós munkáiról itt és most azért nem emlékezünk, mert szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit. 

[6] Dutka Mária: A művész az iparban. Új formák a mélytányértól a vasúti étkezőkocsiig. Magyar Nemzet, 1957. december 22. 9 l.

[7] Feketéné Loványi Erzsébet: Emlékezés Fekete Jánosra (1929-1999). Hódmezővásárhely, 2006. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzat. 14 l.

[8] Fekete András közlése. 2022.05.14.

[9] Kovács Orsolya: Zsolnay Modern. 1953-1990. Pécs, 2020. ZSDRÁL Veszna. 30 l.

[10] „Albérletben laktunk — mondja a felesége —, és az eltelt négy év alatt, a sok ígéret ellenére sem kaptunk lakást.” Fehér József: A szépség kovácsai. Csongrád Megyei Hírlap. 1982. XXXIX. évf. 76. sz. 5 l.

[11] Szabó Endre: Vendégünk: Fekete János. Csongrád Megyei Hírlap. 1968. XIII. évf. 5. sz. 7 l.

[12] Feketéné Loványi Erzsébet: Emlékezés Fekete Jánosra (1929-1999). Hódmezővásárhely, 2006. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzat. 15 l.

[13] Feketéné Loványi Erzsébet: Emlékezés Fekete Jánosra (1929-1999). Hódmezővásárhely, 2006. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzat. 15 l.