De gyűjteni kényszer. Hajt valami, hogy kirakj egy teljes sorozatot a kedvenc bögrédből, plakátodból, egy könyv összes külföldi első kiadásából. Ha sikerül, a saját magad által alkotott miniatűr világ láttán elégedetten felsóhajtasz.
Van, aki külön lakást vesz, hogy legyen hol tárolnia a gyűjteményét. Van, aki kenyércímkéket gyűjt serclivel. Olyan is akad, aki az általa alapított cég várójában szakmatörténeti kiállítást rendez a kollekciójából.
Gyűjteni jó. Folyamatos kutatást, olvasást kíván, és Te ezt szívesen teszed! Új barátokat (és ellenségeket) szerzel. Közösségi létet teremt. Eseményekre: vásárokra, aukciókra jársz, vagy az is megeshet, hogy poros lakásokban matatsz. Amíg a gyűjteményeddel foglalkozol, kikapcsolsz; időben és térben máshol vagy.
Gyűjteni befektetés. Ha jó lóra teszel, ha kirakod (=összegyűjtöd) a sorozat összes tagját, a megfelelő időben, megfelelő vevőkörben meghirdetett gyűjteményt haszonnal adod el.
DE gyűjteni veszélyes. Ha nagyon magával ránt, ha nagyon elkap a gépszíj, nem tudsz megálljt parancsolni: a napi létfenntartásod bánja az egészet. Meg Te, kedves Gyűjtő, akit a szenvedélye miatt hagy ott az aktuális nő, vagy pasi.
Szeretem a gyűjtőket. Nem azért, mert átlagosak. Pont azért szeretem őket, mert nem átlagosak. Amikor a gyűjteményükről beszélnek, őszinte csillogás van a szemükben. Ez az a pillanat, amikor minden színlelés nélkül látom bennük a torzítatlan, kreatív embert.
A téma iránti érdeklődésem valahol a tavalyi, Magyar Nemzeti Galériában bemutatott, igen jó avantgárd kiállítástól eredeztethető. Ezek után még idén kezembe akadt a New York-i Sotheby 1979-es aukciós katalógusa, mely az orosz és európai avantgárd művészeti élet alkotásait kínálta eladásra.[1] A kiadvány lapozgatása közben akadtam rá avantgárd szovjet porcelánokra.
Nikolai Michailowitsch Suetin szuprematista kompozíciója után készült tányér a húszas évekből. Kép forrása: https://www.liveauctioneers.com
Végül a múlt héten találkoztam egy süteményes tányérral, amit egy egyszerű kis fa díszített. Mivel nem tudok oroszul, a jelzés elmosódott cirill betűit csak nehezen ismertem fel. Már majdnem feladtam a beazonosítást, amikor a tányér ide-oda forgatása közben kirajzolódott a jelzés közepén egy sarló-kalapács.
Buddy porcelántányér. Fotó: Saját.
Innen már nem volt megállás. Mint kiderült, a tálat a mai Kelet-Ukrajna területén fekvő Buddy Porcelángyár készítette 1929 és 1932 között.[2]
A kép baloldalán a Buddy Porcelángyár 1929-1932 között használat jelzése (fotó: Sovfarfor. http://en.art.sovfarfor.com.), a jobb oldalon az általam talált tányér jelzése látható.
De mi történt az 1917-es forradalom után az orosz porcelángyártással?
A szentpétervári cári porcelángyár irányítását 1918-ban a közoktatásügyi népbiztosság vette át.[3] Anatolij Lunacsarszkij (1875-1933) a forradalom utáni Oroszország egyik legbefolyásosabb kultúrpolitikusának köszönhető az, hogy a porcelánt egyfajta reklámfelületként is értelmezték és a tálakra a szovjet politika szlogenjeit festették.[4] Így jött létre az ún. forradalmi porcelán.
Ezeket a forradalmi porcelánokat tehetséges művészek[5] tervezték a szentpétervári Állami Porcelángyár számára. A művészeti vezető az a Sergei Chekhonin (1878-1936) volt, aki már a világháború előtti időkben is elismert grafikus és porcelándekor-tervező volt.[6]
A képek stílusa nagyon különböző volt: a tervező művészek közvetlenül a forradalom után még viszonylag szabadon válogathattak a neoklasszicizmus, kubizmus, szuprematizmus formakincséből.[7]
Ha már szuprematizmus: a nagyközönség számára még ma is megosztó, Fehér alapon fekete négyzet c. festmény alkotója, Malevics is egy ideig a tervező művészek között dolgozott. Hogy miért? Mert munkaviszonyra volt szüksége ahhoz, hogy élelmiszerhez juthasson.[8]
A tervező művészek a szentpétervári, a forradalom előtt Alexander von Stieglitz báróról elnevezett művészeti akadémia épületében dolgoztak. Sokuk később is úgy emlékezett vissza erre az időszakra, mint szakmai életük csúcsára. Úgy érezték, hogy a propaganda porcelánok tervezésével nagy és fontos feladatot teljesítenek az új Oroszország születésében. Megható ez a gondolkodásmód és egyben ki is fejezi azt a kettőséget, ami erre az országra annyira jellemző: úgy dolgoztak teljes lelkesedéssel, hogy nem volt mindig tüzelő és élelem, sokszor kellett a fűtetlen teremben kabátban és ujjatlan kesztyűben, elgémberedett kézzel finom mintákat rajzolni.[9]
De most vissza a forradalmi porcelánokhoz! Az ábrázolt témák természetesen Lenin beszédeiből és az osztályharc témaköréből kerültek ki. A feliratok viszont nem egy esetben klasszikusoktól származtak: szívesen idéztek Cicerótól, Ovidiustól, Dosztojevszkijtől, Tolsztojtól, de még akár az Evangéliumból (!) is.[10]
"Aki nem dolgozik, ne is egyék." Forradalmi tányér Szent Pál thesszalonikaiakhoz írt második levelének idézetével. Kép forrása: https://www.apollo-magazine.com
Ezek a porcelánok fontos export cikkek voltak, százával kerültek ki külföldre, ahol újszerű formakincsük nagy sikert aratott. A forradalmi porcelánokat az 1925-ös párizsi világkiállításon aranyéremmel díjazták.[11]
Sztálin hatalomra kerülése után a belföldön értékesített avantgárd porcelánokat bezúzták, így szinte kizárólag a külföldi gyűjtemények darabjai maradtak fenn. Absztrakt világuk, valamint az, hogy sok tányért Trockij és Zinovjev arcképe díszített (Sztálin portrés tányér ebben az időszakban nem készült) persze nem nyerte el az új vezetés tetszését.
És mi a helyzet a porcelán figurákkal?
Az Állami Porcelángyár legismertebb kisplasztika tervezői Vasili Kuznetsov és Natalya Danko voltak. Kuznetsov rögtön a forradalom után tervezett egy Karl Marxot ábrázoló szobrot (ezt két méretben is gyártották), valamint a Vörös Katona c. alkotás is a nevéhez köthető. Danko, miután Kuznetsov 1919. után elhagyta a gyárat, átvette a figurális részleg vezetését.[12] Ezt a pozíciót az 1942-ben bombatámadás miatt bekövetkezett haláláig látta el.[13]
Natalya Danko 1919-ben tervezett Zászlót varró nő c. porcelánszobra. Kép forrása: https://www.royalacademy.org.uk/article/magazine-the-tale-of-russias-revolutionary-ceramics
Danko figurái főként az utca emberét ábrázolták: férfiak, nők és gyerekek mellett a forradalom katonáit, cigány jövendőmondót, partizánt, újságot áruló gyermeket, zászlót varró asszonyt, színészeket, balett táncosokat.
A második világháború előtti években a monumentális porcelánszobrászat fő művei a Szovjetunió különböző nemzetiségű vezetőit ábrázoló embernagyságúnál nagyobb porcelánszobor-sorozata volt, amelyet Kucskin, Kolcov, Kaprianszkij, Surig, Averkijev, Malakin, Kitajgorodszkaja és Mogilevszkij szobrászokból álló kollektíva mintázott. Ezek a nagyméretű szobrok a porcelán anyagához persze nem illettek. Technikai kivitelezésük igen nagy feladatot rótt az egész gyárra. A szobrokat ugyanis több részben mintázták. Az egyes részek a tűzben különféleképpen zsugorodtak, ezért nagyon nehezen sikerült a nagyméretű szobrok kivitelezése.[14]
Beszéljünk a pénzről!
Mi mennyi? Megéri-e gyűjteni? Hol lehet hozzájutni? És mi van a hamisítványokkal?
Egy tárgy értékét a kora, minősége, előfordulási gyakorisága és a származása (provenienciája) adja. Ezek a tényezők persze külön-külön hatnak egymásra: minél ritkább a tárgy, annál nagyobb engedményt ad a gyűjtő mondjuk a minőségre (becsúszhat egy repedtebb darab). Fontos szempont persze az aktuális gyűjtői trend is: vannak dolgok, amikhez eleinte nagyon olcsón lehetett hozzájutni, de minél többen kezdenek adott témában gyűjteni, annál jobban elszaladhatnak az árak. A becsértékek meghatározásához nincs kizárólagos szabály, ti. minden értékesítő úgy áraz, amennyiért a meglévő vásárló közönsége körében el tudja adni az adott tárgyat… Tehát minden relatív.
De a két a világháború közötti orosz porcelánokat mindenesetre, érdemes gyűjteni. Már ha van rá pénz. Már a nyolcvanas-kilencvenes években is egy-egy darabért 40-50.000 $-t kértek.[15] Tehát, mivel kevés van belőle, alapos anyagi fedezetre van szükség a gyűjtésükhöz. Nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb orosz porcelángyűjtemény tulajdonosa a Ferrari egyik vezérigazgatója.
Magyarországon én egyetlen avantgárd orosz porcelánt találtam árverési tételként. A Belvedere Szalon 2012-ben egy Kandinskij Fehéren II. c. képével díszített tányért kínálta eladásra. Az alján látható jelzések alapján a tányér még a cári időkben készült, és 1923-ban, a festés idején került rá az állami (szovjet) manufaktúra jelzése. A kikiáltási ár 480.000 Ft volt.[16]
Ha olcsóbban akarunk hozzájutni, akkor nem marad más hátra, el kell menni Oroszországba… A nyugati árak töredékéért lehet hozzájutni egy-egy darabhoz, viszont a helyzetet az is nehezíti, hogy az orosz műkincspiac még nem igazán épült ki.[17]
A bomlófélben lévő Szovjetunió végnapjaiban már fellendülőben volt a kereslet a két világháború közti porcelánok után. Ezzel egy időben sokan el is kezdték őket hamisítani. Az eredetiség megállapításához némi támpontot adhat az, hogy sokszor festetlen, a korabeli orosz porcelánoknál jobb minőségű japán porcelánalapra festették a hamisítók a mintákat. Ha szerencsénk van, a tányér alja ad némi fogódzót a hamisítványok kiszűréséhez.[18]
Én azt hiszem, mindenki nézzen körül először a saját környezetében. Nagyon kevés az esély arra, hogy a dédi tálalójából egy eredeti Malevics kerül ki, de azért egy-egy kelet-ukrán sarló-kalapácsos tányérhoz még lehet szerencsénk. Figyeljük a tálak alját! :)
[1] Az aukción többek között a korszak legnevesebb külföldi alkotói mellett Csáky József, Moholy Nagy László, Brauer Marcel, Forbát Alfréd, Kassák Lajos és Kádár Béla alkotásait is megvásárolhatóak voltak. Russian and European Avant-Garde Art and Literature: 1905-1930. U. S. A. 1979. Danbury Printing & Litho. 98 sztl. lev.
[2] A gyár 1887-ben kezdte meg működését, a gyártás 2006-ban állt le. Leginkább lakossági porcelánt állítottak elő, a „fénykorszak” a második világháborútól a nyolcvanas évek végéig tartott.
[3] P. Brestyánszky Ilona: A kerámia és a porcelán története. (A borítón: Ismerjük meg a kerámiát.) Bp. 1966. Gondolat. 204 l.
A kreativitás lehetőségeiről, új formákról és mintákról, munkaeszközökről és az eltört készletek pótlásáról
Nagy sokára osztom most meg a herendi porcelánfestő rokonsággal készített interjú második, egyben befejező részét.
A válaszoknál azok a részek, amik nem dőlt betűkkel vannak szedve, a herendi manufaktúrában aranyozóként dolgozó apósomat jelölik, aki 1970-től a kétezres évek elejéig dolgozott a cégnél. Anyósom a hetvenes évek második felétől volt a manufaktúra alkalmazásában és idén kezdte meg a nyugdíjasok gondtalannak gondolt életét. Az ő válaszai dőlt betűvel jelennek meg.
Tehát: anyósom = dőlt betű. Apósom = nem dőlt betű.
Anyaság. (Fotó: saját.)
Volt-e lehetőségetek arra, hogy bármilyen formában kreativitást vigyetek a munkátokba?
Nem. Itt másolni kellett. Ha nem, akkor balhé volt.
Itt szigorúan követni kellett a mintát.
Ha eltért, akkor le kellett mosni és kezdhetted elölről. Mert minden munkát átvesz a főnök. És megnézni, hogy minden olyan-e, amilyennek lennie kell.
De akkor kinek volt lehetősége arra, hogy új dolgot kitaláljon?
Azt lehetett!
De Ti is, vagy csak az iparművészek?
Bárki. Bármikor kitalálhattál egy új formát, és azt pályázaton el lehetett indítani.
Azt papíron be kellett adni, ha elfogadták, akkor megcsinálták a formát és akkor az illető azt megfesthette. Ezt megint elbírálták, hogy mennyi időbe és pénzbe kerül az új minta vagy forma gyártása.
Ezeket elvitték kiállításra és lehetett olyan, hogy egy kereskedőnek ez megtetszett és rendelt belőle.
Hány iparművészt alkalmazott egyszerre a gyár?
Egy vagy kettő volt. Nem volt sok.
Tamás Ákos, ő már évtizedek óta a gyár iparművésze.
A legtöbb iparművész formát tervezett és csak ritkán mintát. A mintákat rendes festők tervezték. Mert például nálunk is volt például a Tóth János… hát a „Tóth csikóst” azt róla nevezték el, mert ő tervezte a „Tóth csikós” formát. Ezeket a figurákat ők tervezték. A fésülködő nőtől kezdve, tükrös nő, meg ezek… Akkori iparművész volt a Horváth László is, aki a szakrajz tanárunk is volt. Meg volt a Bruck Tibor, aki ilyen csatajeleneteket tervezett.
Tükrös nő. (Fotó: saját.)
Mit volt jobb aranyozni? Figurát vagy tálat?
Aranyozni figurát mi nem aranyoztunk, maximum csak ezeket a karneváli figurákat. Ez olyan, hogy kinek mihez volt kedve, illetve melyiket mennyire fizették meg. Volt nálunk olyan, aki csészéket, kannákat szeretett aranyozni. Én az ilyen áttört dolgokat szerettem, a bonyolultabbakat. Ezeknek jó normájuk volt.
Az évek során változtak a munkaeszközök?
Amikor én odakerültem, akkor nagyon jó ecsetek voltak. Magyarországon volt két nyugdíjas néni, akik az ecsetszőröket kézzel válogatták ki és kötözték össze. Amikor pedig ők már nem tudták csinálni, akkor már gépi módszerrel állították elő az ecseteket, de ezek minőségileg már nem valami jók. Sok a fordított szál benne. Mert akik kézzel csinálták, úgy válogatták és fűzték, hogy ilyen ne forduljon elő. Ezt most a festőnek kell átválogatni és a fordított szálakat kitépni. Amiből meg kiszeded, sokszor alig marad szál az ecsetben. Pedig állítólag elég drágák ezek az ecsetek. Régen, amikor a nénik fűzték még ezeket, a festők évekig használták ugyanazt az ecsetet.
Ráadásul az aranyozóknak sokkal több ecsetet kellett használni, mert a hígító jobban tönkreteszi az ecsetet.
A gyűjtők észrevették, hogy sokszor ugyanaz a minta kicsit máshogy van megfestve. Ez ugye azért van, mert hiába törekednek a festők a tökéletes hasonlóságra, más kéz mégis csak máshogy fest?
Csak azért. Minden kéz máshogy, más árnyalattal fest, még ha csak minimális is a különbség. Ezért írják rá a porcelán aljára a festőszámot. Mert ha pótlás kell, akkor a megrendelő megírja a festőszámot és a megrendelést így ugyannak a festőnek adják oda, hogy készítse el.
Mi van akkor, ha ez a festő már nem él, vagy nem dolgozik már a gyárban?
Akkor mindenképpen mással festetik meg, de akkor is a pótolni való készletből egy darabot mindenképpen el kell küldenie a megrendelőnek. Tehát vagy az eltört darabot, vagy a készletből egy darabot, hogy ahhoz tudják hasonlítani és odaadják egy olyan festőnek, aki tud egy közel ugyanolyat készíteni.
Volt olyan, hogy az általatok megfestett darabot a boltban is viszontláttátok?
Nem, mert őszintén megvallva nem járunk ilyen helyre…
Egy átlagos festő fejből hány mintát tudott megfesteni?
A porcelángyárban van olyan, hogy mintatár. Figurából is és tányérból is. Ezeket ilyenkor elkértük a mintatárból.
Ezek a minták porcelánon vannak, vagy papíron?
Van papíron is, de porcelánon is. De alapvetően minden festőnek minden – nem egyszeri darabnak számító - mintát meg kell tudnia csinálni. De azért kell a minta, hogy ha valamit már régen festett valaki, akkor valami alapján fel tudja frissíteni a tudását és be tudja gyakorolni.
Mi volt a legfurcsább minta, vagy forma, amivel dolgoznotok kellett?
Hát nekem a kilencvenes években ezek a karneváli figurák. Ezek ilyen különlegesnek számítottak.
Nekünk az volt furcsa, hogy mindig jöttek ilyen új figurák. Például síelő nyúl, futó nyúl… Némelyik szép és érdekes, de néha megbotránkoztunk, hogy Te Úr Isten! Ezt kimintázni… Nekünk nem tetszik… de Amerikában megveszik. Akkor vannak cowboy csizmák is VH mintával, kalapok, szemüveg… A japán piacra a terjesztőnek mindig van egy bagoly kívánsága, amit ők megrajzolnak, meg is festik és elküldik, hogy ezt csinálja meg a gyár. Na, ők tudnak különlegeset kérni.
A mintában, vagy a formában kérnek különlegeset?
A mintát azt átvariálják, a színeket…
A bagoly az minden évben van nekik, az sorszámos és azt nem lehet utángyártani. Azt ők találják ki minden évben. Ez egy valóságos bagoly, ami a természetben van, de mindig egy más fajtát. És mindig nagy szeműnek kell lenni. A szárnyakon a tollak végének soha nem szabad hegyesnek lennie, mert a hegyes végű szerencsétlenséget hozhat a vevőnek. A hegyes vég ugyanis a kardot jelképezné. A szemüknek pedig mindig egyformának kell lennie. Azt mindig egy ember csinálja, hogy az egyforma legyen. A többi részét már kifestheti más. De ezeket sem csinálhatja akárki, csak a jobb festők. Nagyon fura, erős színeket kérnek.
Tegye fel a kezét az, aki nem akart még régi (azaz nagyon régi), ismeretlen házban téblábolni, fiókokat kihuzigálni és mindenféle furcsa, érdekes tárgy között bogarászni!
Még ha a fentiek csak keveseknek is adatik meg, az élmény talán pótolható azok számára, akiket valóban hajt a vadászszenvedély. Tudniillik: a napokban egy porcelánokból, régi játékokból, üvegekből és persze sok-sok antik könyvből álló gyűjtemény darabjai kerülnek árverésre Budapesten. Az eseményt a Portobello Aukciósház szervezi április 10. és 11-én.
De most nézzük, mit kínál az árverés kizárólag a kerámiák, porcelánok terén.
Meissen, Altwien, Schlaggenwald, Herend… A tárgyak legjava ezekről a helyekről származik.
Meissen. Itt most nem az 1710-ben megalapított, Böttger-féle Vöröskőedény- és Fehérporcelánmanufaktúra termékeire kell gondolnunk. 1872-ben ugyanis létrejött a Meisseni Kályhacsempe- és Porcelángyár, mely kályhák és csempék előállítása mellett háztartási porcelánt is gyártott. Legismertebb mintája az ún. hagymaminta volt, melyből az árverésre is kerül néhány darab.[1]
Altwien. A hagyatékban található Altwien porcelánok főként mázalatti kobaltkék festéssel díszítettek. Tudnunk kell: ezek a porcelánok - még akkor is, ha virágos díszítésről van szó - a legegyszerűbb, lakosság számára készült termékek közé tartoztak.[2] Ez a visszafogott minta Magyarországot tekintve viszont több szempontból is jelentős szerepet játszott.
Tekintve, hogy a Habsburg Birodalomban hosszú ideig kizárólag a bécsi gyár gyárthatott porcelánt, az üzem fennállása alatt porcelános ládák ezrei érkeztek Magyarországra. A feltörekvő polgárság számára egy évszázadon át többek között ezek a kobaltkék mintájú termékek jelentették az egyetlen lehetőséget arra, hogy a lakosság valóban jó minőségű porcelánhoz juthasson.[3]
Az 1840-es években Herend mintáira is jelentős hatást fejtett ki ez a máz alatti kobaltkék, vonalas díszítés, melyet a szakirodalom „Ranftl Muster” néven ismer és ami az aukción szereplő több Altwien porcelánon is megfigyelhető.[4] A „Ranftl Muster” hatása az Iparművészeti Múzeumban őrzött herendi cukortartón is tetten érhető:http://gyujtemeny.imm.hu/gyujtemeny/cukortarto-fedellel-un-wiener-ranftl-dekorral/13400
Az Altwien porcelánok fenékjegyei alapján viszonylag egyszerű megállapítani a tárgy készítésének idejét. A gyár termékeinek rendszeres jelzése az Ausztria címerének egyszerűsítéséből származó mázalatti pajzzsal 1744 és 1749 között vette kezdetét[5], azt megelőzően a tárgyak javarésze jelöletlen volt[6]. 1827 után a termékeken már csak vaknyomásos pajzsot használtak.[7]
Akinek a tárgy készítési idejének meghatározására ez nem lenne elég, annak van egy jó hírem: 1783-tól a mázba évszámot is nyomtak (1799-ben még csak „99” szerepelt, azt követően a jelölés már az évszázad számjegyével háromjegyűre bővült).[8]
A fejlődő keménycserépipar és az olcsóbb cseh porcelán által támasztott verseny azonban egyre súlyosabban érintette Bécset, melyen már az árleszállítások sem segítettek. A termelés veszteségessé vált, míg végül 1866-ban a császár a gyár bezárása mellett döntött.[9]
Schlaggenwald. A cseh gyár 1789-es alapításához az ötletet a Karlsbad melletti Zettlitzen talált jó minőségű kaolin adta. Bár Bécs eleinte fanyalogva fogadta az itt gyártott termékeket, azokat csak „Steingutmasse”-nak azaz fazekasmunkának értékelte, a cseh gyár nem sokára mégis szép pályát futott be. A kezdeti darabok valóban nehézkesek voltak, de 1808-tól már minőségüket és esztétikai értéküket tekintve a schlaggenwaldi porcelánokban már nem volt kivetni való. (Valószínűleg ebből a korai időszakból származik az árverés egyik virágos mintájú kannája is.)
Schlaggenwald porcelán kanna a 19. század elejéről. Kézzel festett. Jelzés nélkül. Tételszám: 1188. (Kép: Portobello.)
A gyár többszörös tulajdonosváltás után 1847-ben teljes mértékben a Haas család tulajdonába került. 1867-ben Johann Czjzek is társtulajdonos lett, innentől kezdve pedig az 1945-ig gyártott termékek a Haas és Czjzek nevet viselték.[10] A huszadik század első felében gyártott Haas és Czjzek porcelánokból több kínáló tál is szerepel az árverésen.
És Herend. De most nem a megszokott Viktória és Apponyi mintára gondoljunk… A manufaktúra Fischer Mór igazgatása alatt, 1842-ben szerezte meg első kitűntetését az Első Magyar Iparmű kiállításon.[11] Ugyanebből az évből származik az aukcióra bocsátott két (egyforma) tányér is, azzal az „apró rózsa” mintával, ami később a bécsi udvar és a herendi gyár császárvárosi lerakatának egyik legkedveltebb dekorációja lett.[12] Egy szokatlan mintájú csésze is árverezésre kerül Fischer utódainak időszakából, az 1890-es évekből.
A gyűjtő figyelemmel kísérte a további európai városok porcelángyártását is. Több mint bájos, copf hangulatú francia teás és kávéskészletek (Sarreguiman), csodálatos kobaltkék angol tányérkészlet (Doulton – Watteau minta), és német gót betűs kerámia fali tálak, valamint francia Quimper fazekas termékek is az árverésre kerülő gyűjtemény részét képezték.
Aki gyűjt, annak érdemes megnézni a kínálatot. És nem csak azért, mert kivételesen jó anyagról van szó, hanem azért is, mert a bemutatón ezeket a darabokat ki lehet kérni, kézbe lehet venni, meg lehet nézni. Utána pedig indulhat a vadászat…
(Jó hír: a tételek kikiáltási ára igazán baráti…)
Az árverés részleteiről, illetve a letölthető katalógusról hamarosan az https://axioart.com/ honlapon, ill. az aukciósház oldalán (http://www.porto-bello.hu) található további információ.
[1] Katona Imre: Porcelánlexikon. Az európai porceláműhelyek, porcelánmanufaktúrák, porcelángyárak és porcelánjegyek enciklopédiája. Bp. 1999. Gesta. 433 l.
[2] Tasnádiné Marik Klára: A bécsi porcelán. Bp. 1971. Corvina. (Gyoma,) Kner Ny. 14 l.
[4] Katona Imre: A magyar kerámia és porcelán. (Képzőművészeti zsebkönyvtár.) Bp. 1978. Képzőművészeti Alap. 222 l. Illetve lásd: http://gyujtemeny.imm.hu/gyujtemeny/cukortarto-fedellel-un-wiener-ranftl-dekorral/13400
[8] Tasnádiné Marik Klára: i. m. 36 l. Megjegyzés: De azért ne legyünk naívak! Évszám ide vagy oda: még így sem teljesen biztos a gyártás dátuma, hiszen tekintve, hogy a jelzést az égetés előtt nyomták a masszába, az évszám csak a forma gyártásáról tanúskodhat hitelt érdemlően.
[10] Katona Imre: Porcelánlexikon. Az európai porceláműhelyek, porcelánmanufaktúrák, porcelángyárak és porcelánjegyek enciklopédiája. Bp. 1999. Gesta. 454-455 l.
[11] P. Brestyánszky Ilona: Ismerjük meg a kerámiát. A kerámia és a porcelán története. Második, átdolgozott és bővített kiadás. Bp. 1976. Gondolat. 282 l.
A művészettörténészek, történészek sokszor morzsolnak el egy könnycseppet amiatt, hogy mi mindent nem tudnak többé kideríteni. Rengeteg történet marad titok, hiszen leégett a levéltár, elöntötte az irattárat a szennyvíz, szőrén-szálán eltűnt a dokumentáció és egyébként is: mindenki meghalt már.
Míg a szakma sokszor – egyébként abszolút indokoltan – távoli korokkal van elfoglalva, a jelenben élő alkotó emberek (legyen az művész, vagy bármilyen mesterember) csak teszi a dolgát és senki nem kérdez tőle semmit. Aztán amikor az illető már nincs köztünk, akkor megint a fejünkhöz kapunk, hogy ajjaj!! Egy csomó mindent megint nem tudunk már megkérdezni.
A Facebook-on Porcelán és kerámia figurák kedvelői néven van egy zárt, gyűjtőkből álló csoport. A családom egy része porcelánfestő. Adott volt tehát a lehetőség, hogy állítsuk meg a fenti folyamatot és kérdezzünk addig, amíg van kit kérdezni.
Ti gyűjtők kérdeztetek, a család pedig válaszolt. Az interjú során így kiderült, hogy a legegyszerűbb kérdés is olyan izgalmas dolgokat hoz a felszínre, amire mi érdeklődők talán nem is gondolhattunk.
Kedves gyűjtők és érdeklődők! Jó okulást és szórakozást kívánok a CSALÁD herendi ága nevében a most következő interjúhoz!
Technikai információ: Mivel rengeteg kérdés érkezett, a felvett interjú majdnem két óra lett, ezért kénytelen vagyok az anyagot két részletben közölni. Az első részben arról lesz szó, hogy hogyan lesz valaki porcelánfestő/aranyozó, milyen formában zajlik a képzés, és hogy néz ki a gyárban a festői hierarchia. A válaszoknál azok a részek, amik nem dőlt betűkkel vannak szedve, a herendi manufaktúrában aranyozóként dolgozó apósomat jelölik, aki 1970-től a kétezres évek elejéig dolgozott a cégnél. Anyósom a hetvenes évek második felétől dolgozott porcelánfestőként a manufaktúrában és idén kezdte meg a nyugdíjasok gondtalannak gondolt életét. Az ő válaszai dőlt betűvel jelennek meg.
Tehát: anyósom = dőlt betű. Apósom = nem dőlt betű.
Viktória-, Rothschild- és Apponyi-dekor. Fotó: herend.com
Miért lettél aranyozó? Ahhoz, hogy bekerülj az iskolába, milyen feltételeknek kellett megfelelned?
Ahhoz rajzolni kellett. De nem szerettem rajzolni. A felvételi olyan volt, hogy egy kockára feltettek egy drapériát, arra egy vázát és azt kellett lerajzolni. Az árnyékhatást, mindent meg kellett csinálni. Aztán volt egy zsűri, aki elbírálta. Felvettek akkoriban 30 embert, a legjobb 30 rajzot kiválasztották és azokat felvették.
Volt túljelentkezés?
Ötszörös, hatszoros túljelentkezés volt akkoriban. Akkoriban ezzel a munkával lehetett keresni. A porcelánfestő szakma akkoriban az egyik legjobban fizető pálya volt a környéken. Ebben az időszakban még lehetett pluszmunkát vállalni, volt ez a GMK-szerűség, meg minden. Ezzel aztán a rendes bérnek a többszörösét lehetett megkeresni. Ezért volt vonzó.
Hogy hívták a szakmunkás iskolát?
Derkovits Gyula Művészeti Porcelánipari Szakmunkásképző Intézet. A rendszerváltás után keresztelték át Fischer Mór Porcelánipari Szakiskolának.
Hány évig tartott a szakmunkás iskola?
Nekünk 3 évig tartott.
Herendi porcelánfestő munka közben. Urbán Tamás fotója 1974-ből. http://fortepan.hu
Mit tanultatok?
Mindent, amit más iskolában is. De emellett voltak persze szakismereti tárgyak a porcelánkészítésről, anyagismeret, stb. Emellett volt szakrajz is, ahol mondták, hogy hozz be egy vázát, gyümölcsöt, vagy falevelet és azt kellett lerajzolni. De nem csak lerajzolni, hanem le is kellett festeni.
Miért és hogyan lettél porcelánfestő?
Én nem a porcelánfestő szakiskolában kezdtem, hanem az egészségügyi pályára készültem, de apukám nagyon nem örült ennek. Végül én is átgondoltam, hogy ott több műszakban kell dolgozni, az nem egy könnyű munka, emellett megismerkedtem a férjemmel. Úgy voltam vele, hogy mégis csak herendi, meg itt dolgozik a gyárban, ezért úgy döntöttem, hogy itt szeretnék dolgozni. Itt 16 éves kortól lehetett dolgozni, ha valaki nem a szakiskolában akart kezdeni. Én jelentkeztem (betanított) festőnek.
Hogyan zajlott a szakiskolát nem végzett, betanított festők képzése?
Akkor nem volt semmi felvételi a betanított festőknél, hanem egy hónap próbaidő volt a tanműhelyben. Ott megfeleltem és onnantól itt maradtam. Egy évig kellett ilyen tanulóként részt venni. De ott nem kellett iskolába járni, hanem csak a gyakorlati része volt, de nem kellett annyifélét megtanulni, hanem csak az Apponyit és a VBO-t (Viktória-mintát). És amiből egy év után nagyobb megrendelés volt, oda tették az ilyen betanított festőket. Én így kerültem az Apponyi festészetre.
Ezt a cicust szántam a yorki kastélyunkba. VH-dekorral festett tigris. Fotó: http://store.herend.at/tiger-vh-platinum-herend
Ott dolgoztam egy évig. Közben férjhez mentem, elmentem három évre gyesre, majd visszamentem ide az Apponyi festészetre. Alig egy év után lehetőség volt arra, hogy VH-t (ismertebb nevén pikkelyes mintát) lehessen tanulni, erre lehetett jelentkezni. Ekkor kezdett beindulni ez a VH rendelés. Régen ebből csak két-három festő volt, mert nem volt annyi megrendelés. De egyre több megrendelés volt Amerikában és toborozni kellett rá a festőket.
Az első turnusba bekerültem. Ott is volt egy hónap próbaidő. Ha valaki ezalatt megfelelt, akkor ott maradhatott. Ezt én jobban szerettem csinálni, mint az Apponyit. Minél többet csináltam, annál jobban tetszett. Én ezt nagyon szerettem csinálni. A kilencvenes évek környékén pedig lehetőség volt arra, hogy munka mellett a szakmunkás iskolát is elvégezzem. Ott is volt felvételi, így kerültem az iskolába. Az két éves volt. Délutánonként kellett oktatásra járni. Volt elméleti oktatás, rajzóra, festés stb. Két év után volt a vizsga. Sok mintát megtanultunk, de nyilván nem annyit, mint akik nappalin végezték a sulit. Én ott maradtam a VH-n, mert abból volt nagy kereslet, meg én szerettem is csinálni, nem is szerettem volna mást csinálni. Változatosak voltak a formák, nem volt unalmas.
Erre a szakmunkás vizsgára ezt a Waldstein Rose mintájú süteményes készletet festetted, ugye?
Nem. A Waldstein-t munkamódszeren csináltam. A szakmunkás iskola előtt. Lehetett jelentkezni, hogy most ezt lehet tanulni.
Anyósom által festett, Waldstein Rose-dekorú süteményes készlet egy darabja. Fotó: saját.
Mikor dőlt el, hogy Te nem festő, hanem aranyozó leszel?
A szakmunkásvizsga után.
Huh, addigra már minden mintát meg tudtál festeni…
A második év végén volt egy kiválasztás, hogy kiből lesz „kínai-festő”, vagy „figura-festő”.
Kik azok a kínai festők?
Ők a kínai mintákat festik. Az egy külön kategória. Más festék, más minden… Mi voltunk mondjuk 30-an, abból 2, maximum 3 ment kínai-festőnek. (A második év végén) szóltak, hogy ki érez ahhoz kedvet? És akkor jelentkeztek. A jelentkezők közül pedig kiválasztották azt, hogy, hogy kit vesznek fel oda. Ezek az emberek aztán rögtön felkerültek a műhelybe és az ottani mesterek tanították be őket. Ők már akkor nem velünk voltak. Amikor mi letettük a szakmunkás vizsgát, volt egy hónap, hogy kipihenjük magunkat, aztán bementünk a gyárba és ott már akkor gondolom a képességek alapján, szétosztottak minket, hogy ki hová megy dolgozni. Aszerint, hogy gyümölcsfestőnek, Rothschild-festőnek hány ember szükséges. Megvolt az, hogy aranyozóra van szükség… Az aranyozóknál talán volt valamiféle fizikai szempont, hogy nagyobb darabokat kell emelgetni… Mi fiúk abban az évben négyen végeztünk, mi mind a négyen mentünk aranyozónak. Nem tudjuk, hogy pontosan milyen szempont döntött, de főként fiúk voltak az aranyozók.
Gyümölcstál a kínaizáló Miramare-dekkoral. Fotó: https://www.herendexperts.com
Te ezt bántad?
Nem bántam meg. Akkor egy kicsit húzódzkodtam tőle, ti. Rothschild-festő szerettem volna lenni, de később aztán nem bántam meg, mivel az aranyozók jobban tudtak keresni. A norma jobb volt, meg begyakoroltam és megszerettem. Egyszerűbb volt csinálni és mivel teljesítménybérben voltunk, jobban lehetett hajtani.
Hogyan lett valakiből mesterfestő?
Ezt csak hallomásból tudom. Valakinek kiemelkedőnek kellett lennie, nagyon szépen kellett festenie. Évente, vagy milyen időközönként volt egy ilyen, hogy valaki jelentkezett, hogy mestervizsgát tegyen. Azt nem tudom, hogy neki kellett kitalálnia egy mintát, de kellett egy ún. mesterművet csinálnia. Ezt aztán egy bizottság elbírálta, hogy átment-e a vizsgán. De attól még, hogy valaki letette a mestervizsgát, az még nem azt jelentette, hogy el lett különítve… Lehet, hogy ezután is a régi mintákat festették tovább, ez nem jelentette azt, hogy ő most automatikusan bekerül a Művészházba.
Mi az a Művészház?
Művészháznak hívtuk azt, ahová tették az ilyen rendkívüli kézügyességű festőket. Akik egyedi darabokat festettek. Ők már nem ilyen „sima” mintákat festettek, hanem például a brunei szultán rendelt egy perzsamintás vázát, vagy készletet és az akkor egyedi volt. Vagy volt olyan, hogy valaki rendelt egy tányérra, vagy egy vázára egy tájképet. Ők pedig azt ráfestették. Vagy egy portrét.
Tehát nem volt egy meglévő minta, amit csak le kellett másolni?
Voltak meglévők is, de voltak egyedi rendelések, pl. a brunei szultán a palotájáról küldött egy képet, hogy egy másfél méteres vázára (amilyen a Parlamentben is van) fessék rá a palotáját.
A művészfestők nem attól voltak művészfestők, hogy ők nem másoltak, csak nem mindenki tudta ezeket az egyedi mintákat lemásolni. Lehet, hogy egy egyszerűbb festő is meg tudta volna csinálni, csak ahhoz sokat kellett volna gyakorolnia. De voltak ezek a művészfestők és ők azonnal le tudták ezeket másolni. És ettől voltak ők művészfestők.
A Művészházban aranyozók is dolgoztak?
Nem… Akik ott dolgoztak, azok mindent meg tudtak oldani. Még az aranyozást is. Nem tudtak olyan mondani nekik, amit ne tudtak volna megcsinálni.
Folytatjuk…
De aki bírja még, nézze meg a Legendás állatok és megfigyelésük c. film ajánlóját. 1:53 perckor éppen egy Apponyi teáskannával mentik meg benne a világot...
Van az úgy, hogy valamit nagyon szeretnél. Mindent megteszel érte és a körülmények is tökéletesnek tűnnek. De Te mégsem kapod meg azt a valamit. Próbálod ismét és megint. De a vége mégis újra és újra ugyanaz. Évekig küzdesz érte. Az is lehet, hogy közben sokat sírsz és nyavalyogsz a barátaidnak. És amikor már úgy érzed, hogy nincs tovább, egy nyomorúságos péntek este egyedül iszol meg egy üveg bort.
De ott van az ellenkezője is. Egyszer véletlenül hangosan kimondasz egy elérhetetlennek tűnő vágyat. A leglehetetlenebbet és a legszemtelenebbet. Majd nem sokkal később azt veszed észre, hogy már meg is kaptad, amit akartál.
Velem mindkét eset megtörtént.
19 éves voltam, amikor egy nem túl izgalmasnak ígérkező családi nyaraláson megnéztük a herendi porcelánmanufaktúra múzeumát. A látottak és néhány flancos vízió hatására végül kijelentettem, hogy igen: nekem egy komplett garnitúra Herendi étkészletem lesz. Drága anyukám erre megkérdezte, hogy ezt mégis hogy gondoltam? Észnél vagyok? Ez iszonyú drága! De a válasz akkor már a kései kamaszkor pimaszságával a zsebemben lapult: Hát hozzámegyek egy herendihez!
Hét év múlva úgy is tettem. De ekkor már (szerencsére) a porcelánok iránti vonzalomnál komolyabb érzelmek hatására hagytam bekötni a fejem. Hittem volna ezt 19 évesen? Dehogy!
A most következő történet arról szól, hogy néha a szegény ember is kifoghatja az aranyhalat. A „narrátor” a herendi manufaktúrában aranyozóként dolgozó apósom lesz, aki felvilágosít minket arról, hogy mit kell tudni a herendi harmadosztályú porcelánról, hogy miért maradt fehér a fehér áru, ill. megosztja velünk azt is, hogy a hétköznapok hőse hogyan juthatott elérhető áron herendi porcelánhoz.
Festetlen teáskészlet. (Fehér áru.) Kép: saját.
Mettől meddig volt harmadosztályú porcelán Herenden?
Amikor én dolgoztam, tehát a hetvenes évektől kezdve, akkor mindig is volt. Abban az időben a művezetők, sőt a festők is, ők maguk kitaláltak egy mintát… az legyen harmadosztályú, vagy első osztályú, azt egy bizottság jóváhagyta és akkor mehetett a termelésbe. És akkor ebből a harmadosztályú mintából, nem tudnám megmondani, de legalább tízféle volt.
De lehet, hogy több is, nem?
Elképzelhető. De azért mondom, hogy tíz, mert ennyi biztosan ment abban az időben.
Az első osztályú porcelánokból mindig többet gyártott a gyár, mint harmadosztályúból?
Igen. Azért, mert harmadosztályút exportra nem ajánlottak. A harmadosztályút a belföldi kisembereknek gyártották, mert az annyira olcsó volt, hogy azt egy átlagos dolgozó is meg tudta venni.
Harmadosztályú termékhez hogyan lehetett hozzájutni? Lementél a mintaboltba és megvetted?
Úgy is lehetett, de ez úgy volt, hogy volt rá kapacitás, tehát nem volt annyi rendelés és akkor úgy mondták, hogy „Belker Raktár” számára. Hogy a festőnek legyen munkája, volt a gyár padlásán úgymond „elfekvő” porcelán, azaz fehér áru. Amikor volt rá festő, meg megfelelő kapacitás, megfestették és a belföldi boltokban elosztották. Bárki mehetett a boltba és megvehette.
Ezek a vételek mennyire mentek pult alól?
Nem, nem a pult alól mentek!! Kirakták a polcra. Abban az időben viszont már voltak olyan emberek, akik tudták, hogy melyik napon viszik ki a porcelánt a boltba. Olyan volt, hogy nyitás előtt, amikor mi mentünk dolgozni (pedig nyolc órakor nyitott a bolt), mi ugye fél hatkor mentünk dolgozni, már ott álltak az emberek, hogy az elsők között be tudjanak menni és felvásárolták a fehér árut, vagy a harmadosztályú mintájú porcelánt. Megvették és olyan helyeken, ahol nem lehetett ehhez hozzájutni, ők haszonnal továbbadták. Volt, hogy ebből külföldre is került ki. De ugyanez volt a fehér áruval is. Tehát a figurákkal is. Vitték, mint a cukrot!
Amikor Te ott dolgoztál, a porcelánok aljára írtak olyat, hogy „Tertia”?
Nem akkor csak azt a két ecsetet rányomták.
A fenti márkajelzés a másodosztályú (kisebb hibás), ill. harmadosztályú termékek jelölésére szolgált, melyek nagyrészt az 1970-es-80-as években készültek. (Herendi Porcelánmanufaktúra szíves közlése 2017. január 6-án és február 9-én.) Fotó: saját.
Tertia, azaz harmadosztályú minőségjel a Herendi Porcelánmanufaktúrából. Maga a porcelán a II. világháború előtt készülhetett. Kép: saját.
Akkor ez a harmadosztályúnak a régi jele?
Lehet. Ilyet nem írtak rá semmit. Amikor én dolgoztam a harmadosztályúra nem írtak rá se festőszámot, se formaszámot, csak rá lett nyomva ez a pecsét. (…) Emlékszem, hogy a rendszerváltás környékén megszűnt a harmadosztályú minta és a harmadosztályú fehérárut is összezúzták. De volt olyan is a rendszerváltás környékén, hogy a dolgozóknak adtak egy bónt valamekkora értékben és lehetett venni fehér porcelánt. És az is úgy műkötött, hogy ami a gyár padlásán volt, azt lesöpörték, levitték egy helyiségbe és megvolt, hogy melyik nap ki mehetett oda vásárolni. Odamentél és válogattál. Ez egy darabig ment, de sokan ezzel is elkezdtek visszaélni. Voltak úgymond „bukott festők”, akik felvásárolták ezeket a fehérárukat és otthon megfestették és a házi porcelánégető kemencében kiégették. Csak sokan azon buktak el, hogy annyira „önteltek” voltak, hogy bár ők tudták volna egy az egyben lekoppintani azt a herendi porcelánmintát, de ők mégis változtattak rajta egy kicsit. Színekben és a mintákban is. Elvitték a bizományi boltokba és eladták. Még külföldre is került ilyen! Amerikába! Ha jól tudom, nem is bizományba, hanem rendes boltba. Rendőrségi ügy is lett belőle.
Eredeti és hamisított Herendi porcelánok összehasonlítása. A bal fölső képen az 1991-től kezdve az elsőosztályú porcelánokon használt jelzésrendszer látható. A Matyó Madonnák esetében a hamisított, jobb szélső darab színei halványabbak, a mellény elején látható minta nem egyezik meg a manufaktúrában használttal, a glóriát sárga szín helyett arannyal festették ki. Az SN (Siang Noir) kagylótálokon a jobb oldalin látható dekor meg sem közelíti az eredeti mintáét. Kép forrása: Éves jelentés. 1997. (Herend, 1997. A Herendi Porcelánmanufaktúra kiadványa.) 14. l.
Mikor lett vége a harmadosztályú és a festetlen porcelán árusításának?
A rendszerváltás után sokan elkezdtek a harmadosztályú és a festetlen porcelánnal üzletelni, visszaélni úgy, hogy maguk megfestették, hamisították őket és akkor az igazgató a fehérárut egy tollvonással megszűntette. Nem lehetett kivinni, össze kellett törni. Azért szűntette meg a harmadosztályút, mert jöttek a japán, meg külföldi rendelők, akik láttak ilyen termékeket. Ezek a vevők kérdezték: „Ez is Herendi? Nem úgy néz ki, mint egy Herendi…” Lenézték, mert ez nem a Herendi imidzsének megfelelő minta volt. És akkor vége, megszűntették a harmadosztályú termékeket. Onnantól csak minőségi fehér áru, minőségi első osztályú minta mehet. Ezzel párhuzamosan megemelték 50%-al az első osztályú áru árát, így ezután még inkább nem tudta megvenni egy átlagember ezeket a porcelánokat.
Az a MAP készlet, amit még anyukádék vettek, azt annak idején megrendelték, vagy eleve ott volt a boltban?
A képen látható dekor neve MAP. A mintát az 1960-as évek végétől 1995-ig festették, a harmadosztályú (viszonylag egyszerű, alacsony árfekvésű) dekorok egyike volt. Az ebbe a kategóriába tartozó dekorok tervezője és a tervezés éve nem került feljegyzésre. (Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. szíves közlése 2017. február 9-én.) Kép: saját.
Ott volt a boltban! Édesapám akkor az anyagraktárban dolgozott, egy másik rokonunk meg a belker raktárban volt. Volt egy kis pénzük anyáméknak, akkor már megvolt az építkezés. Édesanyám unokatestvére ott volt a belker raktárban. Apám meg az anyagraktárban. Volt ilyen-olyan áru, aminek úgymond nem volt gazdája, vagy leértékelték és kiselejtezték az első osztályú áruból és akkor mondta, hogy gyere, nézd meg, nem kell-e valami? Apám kiválasztott néhányat, azokat nevesítették, kiküldték a porcelánboltba és így meg tudta venni. Ez a hatvanas évek végén, a hetvenes évek első felében volt.
A MAP-ot mikor vettétek?
A hetvenes évek elején. Ugye mi ’68-ban kezdtünk építkezni és utána kezdték el venni a szüleim a porcelánokat.
És egyszer sem használtátok?
Nem. A nyolcvanas években már nem nagyon vásároltak, mert akkor már nagyon felment a porcelán ára és ez a rokon is nyugdíjas lett.
Sok embernek volt ilyen MAP dekorral festett készlete? Itt a környéken vették ezeket, vagy máshol is hozzá lehetett jutni?
Itt a környéken is meg vittek belőle Pestre is. Meg voltak sokan olyanok, akik itt a gyárban dolgoztak és főleg karácsony előtt sokan ajándéknak vásárolták a rokonoknak. Tudta, hogy a rokona, főleg ha több száz kilométerre lakik innen, hogy az szereti. A Herendi mindig is ilyen fenomenális dolognak, nagy értéknek számított. A mi szemünkben ez nem volt olyan nagy érték, mert mi benne voltunk.
VRH (Vieille Rose de Herend, azaz régi herendi rózsa) nevű dekor. A mintát valamikor az 1860-as években tervezték és a Habsburg család egyik kedvelt porcelándíszítő eleme volt. Kép forrása: Herendi Porcelánmanufaktúra által kiadott szórólap.)
Ez a minta nagyon hasonlít a mi Tertia jelzésű csészéinkhez. Erről tudsz mondani valamit?
Ez a VRH, az egyik legdrágább minta. Ez drágább, mint az Apponyi.
Miért olyan drága? Hiszen nincs is aranyozva és nem is olyan sűrű a minta!
Ez a zöld széle… ezt nagyon kevés ember tudta szépen csinálni. A mi időnkben, amikor én dolgoztam, egy ember csinálta ezt. Ehhez a belső zöld „csíkhoz” nagyon nagy profizmus kellett. Ez olyan 6-7 mm széles csík és főleg az ilyennél szabadkézzel kellett meghúzni. Egyrészt profinak kellett neki lennie, hogy ezt a festéket kikeverje, hogy az végig egyforma árnyalatú legyen, mert ha kicsit erősebbre csinálta, akkor égetés után elkezdett lepattogni. Volt olyan, hogy csak kettő, három aranyozó tudta megcsinálni, mert a többiek elvéreztek rajta. Én erre nem is vállalkoztam.
Tehát tulajdonképpen ezen a mintán a csíkot nem porcelánfestő készítette, hanem ti?
Igen. A minta többi részét a festők csinálták. De az sem egyszerű! Azt is nagyon nehéz szépen megfesteni!
A fentiek alapján tehát a hétköznapok hőse is kifoghatja néha az aranyhalat. Talán jó lesz észben tartani, hogy érdemes lehetetlen dolgokról ábrándozni, mert az évek óta kergetett célok valóban elért valósággá válhatnak. Hmmm, 19 évesen egy Jaguar kabrióról is sokat fantáziáltam. De az még várat magára. Ahogy sok minden más, fontosabb dolog is.
Avagy merj hinni a szemednek és hallani a fülednek!
Rosszul indul ez az év. A nagymamám elment, az autónkat tropára törték, az utak a hótól/jégtől járhatatlanok, nem tudok futni, amikor már lehetne, akkor meg beteg vagyok. Nem merek ráállni a mérlegre. Úton van a hiszti.
Szóval a nagymamám meghalt, és ezzel együtt a jól megszokott rendszer változásnak indult. Ilyenkor persze összegyűlik a régi házban a család és kezdetét veszi a pakolás. Ki viszi el ezt, vagy azt.
Szekrénynyitogatás. Egy eddig ismeretlen teáskannán megakad a szemem. Látszik, hogy magyar gyártmány, a dekor rajta finoman „menza” jellegű, a formája a ’70-es évekre hajaz, nagyon jó arányú, édes kis darab. Sehol egy repedés, tökéletes állapotban van. Még beszélni is tud, azt mondja: VIGYÉL EL!
Róla van szó. (Kép: saját.)
Megnézem a fenékjegyét: Alföldi Porcelán. Igen. Ez nem Zsolnay, nem Herendi, nem Hollóházi. De van benne mégis valami, amitől nem lehet ott hagyni. A család persze nem érti, hogy mitől vagyok oda ennyire egy egyszerű kannától. „Hát ez honnan van?” „A nagyanyád kapta az egyik barátnőjétől a nyugdíjas klubban.”„Az enyém lehet?” „Vigyed.”
Snitt. Pár nap elteltével itthon vagyok betegen. A Gránit Kőedénygyárról kellene írnom blogbejegyzést. Hetek óta szenvedek a témával. Utána néztem könyvtárban, képeket gyűjtöttem, cikkeket olvastam, de egész egyszerűen nem tudok róla úgy írni róla, ahogy szeretnék. A neten nézelődöm, hátha találok róla valamit, ami beindít.
Ide-oda kattintgatva egyszer csak belebotlok egy Ambrus Éva nevű tervezőbe és az Alföldi Porcelángyár által gyártott „Bella-207” nevű étkészletbe. Úristen. Ugyanilyen formavilágú kannát hoztam el a nagymamámtól.
Ambrus Éva (1941-) egy olyan nő, aki tudja, mit akar. És ha valamit a fejébe vesz, azt az alábbiak szerint meg is valósítja.
Érettségi után három évig porcelánfestő volt, - hol máshol, mint Herenden. A manufaktúra ipari ösztöndíjasaként vették fel az Iparművészeti Főiskolára, ahol mestere Schrammel Imre volt. Schrammel ridegtartásban nevelte növendékeit: ha valamire azt mondta, hogy jó, az már hatalmas dicséretnek számított.[1]
Diplomája megszerzése után Ambrus Éva az Alföldi Porcelángyár tervezőjeként kezdett dolgozni.
Az Alföldi Porcelángyár Hódmezővásárhelyen német mintára alakult meg 1967-ben, maga a termelés 1969-ben vette kezdetét. A forrongó hatvanas években a tradíciók nélküli új gyár igazán jó lehetőséget jelentett az Iparművészeti Főiskoláról frissen kikerült tervezőknek.[2]
Azért az új művészeknek, köztük Ambrus Évának annyira azért nem örültek az üzemben… A mérnökök szerint ugyanis „a gyárnak szükséges rossz egy iparművész, és ez fordítva is igaz”. De Ambrus ezek hallatán még jobban rákapcsolt. Sokat dolgozott – sokszor az utolsó busszal ment haza. Igyekezett annyi pályázaton és kiállításon részt venni, amennyin csak tudott. Több készletet tervezetett a gyárnak, de az első valóban gyártásba is kerülő készlete a „Bella-207” volt.[3]
Képek forrása: http://www.mma.hu
A „Bella-207” étkészlet tervei alapvetően az 1972-ben kiírt Varia edénypályázatra készültek. A siker nem maradt el. A készlet tökéletesen megfelelt a pályázat elvárásainak és az Alföldi Porcelángyárban használt, félautomata gépsor technológiai kritériumainak. A készlet 30 darabból állt, gyártása 1974-ben indult el, ugyanebben az évben SZOT-díjjal[4] és Házgyári Konyhaprogram díjjal is részesítették.[5]
És akkor most nézzük meg, hogy mi is az a Házgyári Konyhaprogram. (Lesz mozi is! )
A háború után ugye nem volt elég lakás. A városokban azért sem volt túl rózsás a helyzet, mert vidékről nagy számban áramlott be a leendő gyári munkásság. A helyzet megoldására 1958 és 1961 között Óbudán „kísérleti” lakótelep épült. 1964-ben indultak az ún. Házgyári Kombinátok, amelyek készen gyártott elemekből építették meg a ma is álló 788.000 panellakást országszerte.
A lakótelepi lakások belső tereinek tervezésekor nem volt szempont a tágas konyha és az étkező. A terv kifejezetten az volt, hogy az étkezés legfőképpen ne a lakásban történjen, hanem az üzemi étkezdékben, hétvégenként pedig az ÉTTERMEKBEN.
Ahhoz, hogy érezzük, mennyire szokatlan volt a korábbi méretekhez képest egy parányi lakótelepi lakás, érdemes megnézni az alábbi korabeli propaganda célzatú „oktató” filmet.
Az az ember viszont, aki vidékről a városba költözött egy ilyen icipici lakásban nyilván nehezen találta fel magát. A falun használt nagyméretű edények nem fértek el a minimalizált konyhákban. A megfelelő nagyságú, mégis esztétikus edénykultúra gyártása érdekében a korszerű design mellett elkötelezett Borz Kováts Sándor, Soltész György ötvösművész és Pohárnok Mihály grafikus, formatervezési menedzser indította útjára az ún. Házgyári Konyha Programot 1972-ben.
A program keretében kutatásokba fogtak az új használati tárgyak legoptimálisabb kialakításához. A porcelán étkészletek tervezéséhez például 230 étel gyártáselemzését végezték el a leginkább fogyasztott ételek felmérésével, legyen az gulyásleves, palacsinta, pörkölt, vagy nokedli. Az edények és eszközök méretét és mennyiségét az egy főre, ill. fogyasztószámra kalibrált alapanyag-mennyiségek térfogatától az eszközszükségleten át a munkafázisok mértékéig állapították meg.[6]
A „Bella-207” étkészlet, bár még a Házgyári Konyhaprogram előtt került megtervezésre, annyira korszerűnek számított, hogy 1974-ben részt vett a Házgyári Konyhaprogramban is, sőt, az 1980-as évek végéig gyártásban is maradt.[7]
Ambrus Éva az Alföldi Porcelángyárnál később művészeti vezetőként dolgozott. A megszaporodó értekezletek, valamint a külföldi piacoknak való megfelelési vágy miatt viszont egyre inkább behatárolva érezte kreativitását. Miután visszatért egy finnországi tanulmányútról, a váltás mellett döntött. A gyárat otthagyta, Budapestre költözött, és saját műhelyében kezdett alkotni dísztárgyakat és köztéri alkotásokat.[8]
A „Bella-207” tehát a Házgyári Konyhaprogram egyik korai csillaga volt. A régiségekkel foglalkozó internetes apróhirdetések között még mindig szinte kizárólag a Herendi, Zsolnay, Hollóházi triász a fő zászlós hajó. A hirdetések között csak nagyon-nagyon ritkán tűnik fel, akkor is potom áron, egy-két Alföldi porcelán. Hogy ezeket a darabokat, kik tervezték, mikor és miért, csak ritkán tudjuk. Pedig azért a fentiek alapján is jól látszik, hogy ezek komoly eszmei háttérrel bíró, gyűjteni való darabok. És nem szabad azt mondani rájuk, hogy „menzás”. Mert ettől a „menzásságtól” lesz Házgyári.
Befejezésként csatolok még egy rövidfilmet a tervezővel, melyben a „Bella-207” étkészletről is szó esik:
[1]Ambrus Éva: „Megteremteni az egyensúlyt ember és környezete között…” Akadémiai székfoglaló előadás – 2014. május 16. http://www.mma.hu/iparmuveszet-es-tervezomuveszet/-/event/10180/ambrus-eva-„megteremteni-az-egyensulyt-ember-es-kornyezete-kozott…-;jsessionid=545985EE1E836317FE65F959B582DE1B
[2] Kondor Edit: Asztalunk tárgyai. A porcelán asztali tárgykultúra vizsgálata napjainkban. Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskola. 2011. Témavezető: Kádasi Éva. 30 l. http://konyvtar2.mome.hu/doktori/ertekezesek/DLAertekezes-KondorEdit-2011.pdf
[4] A díjat a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) alapította 1958-ban. A díj különböző művészeti ágakban elért kiemelkedő eredményekért, kimagasló munkásságért, a dolgozók művelődésének segítéséért adományozható állami kitüntetés volt. https://hu.wikipedia.org/wiki/SZOT-d%C3%ADj#1974
Az Aquincum Porcelángyár kezdetei, azaz a Hüttl Porcelángyár története
Az Aquincum Porcelángyár 1948-tól elsősorban porcelán szobrocskák gyártásával foglalkozott. Az itt gyártott kisplasztikák szinte minden háztartás vitrinjét díszítették, egyben a rendszerváltást megelőző időszak tárgykultúrájának mindennapi jelenségét jelentették.
Ha azonban kicsit utána járunk a gyár történetének, hamar azt tapasztaljuk, hogy korábban a porcelán égető kemencében egészen más használati tárgyak készültek, homlokegyenest más célközönség számára.
A mai bejegyzésemben annak jártam utána, hogy az Aquincum Porcelángyár elődje honnan indult, hová jutott és mit gyártott.
Az itt megírt anyag elsősorban könyvtári irodalomra és internetről letölthető tanulmányokra korlátozódik. A nehézséget az jelentette, hogy viszonylag gyér a fellelhető szakirodalom. A gyár történetét áttekintve azt vettem észre, hogy sok az ellentmondásos információ. Azt hiszem, igazán tiszta vizet azzal lehetne a pohárba önteni, ha valaki rászánná az idejét és az idegeit egy kiadós levéltári kutatásra.
Akkor nézzük, hová lehet eljutni levéltár nélkül.
Az Aquincum Porcelángyár elődjét Hüttl Ede alapította 1854-ben.[1]
És akkor itt most álljunk meg egy szóra! Csányi Károly méltán alapműnek tekintett A magyar kerámia és porcelán története és jegyei c. munkája az üzem alapítását 1852-re teszi, alapítóként pedig Hüttl Ede fiát, Tivadart nevezi meg.[2] Az Óbudai Múzeum blogján viszont valamilyen megfontolás miatt az alapítás dátuma már 1895.[3] Mondom: levéltár.
Az egyszerűség miatt mi most fogadjuk el Hüttl Edét alapítónak.
Hüttl Ede eleinte a cseh ellbogeni Haidinger testvérek porcelán gyárának lerakatát vezette, de hamarosan maga is kedvet kapott a saját gyártmányú termékek forgalmazásához. Festetlen cseh porcelánt vásárolt és belevágott a porcelánfestésbe. Az üzem a kizárólagos porcelánfestést 1895-ig folytatta.[4]
Import cseh ellbogeni porcelán Hüttl-dekorral. (Kép forrása: Vatera)
A gyárat ekkor már Hüttl Ede fia, az ambiciózus Tivadar vezette. Vezetése egyben a gyár virágkorát is jelentette, melyet az is bizonyít, hogy a gyártási nehézségekkel küzdő herendi manufaktúrát megelőzve Hüttl üzeme állította elő a királyi palota részére az étkészletet.[5]
A termelés nem volt túl nagyszabású, egy-két korongost és 10-15 festőt foglalkozatott mindössze.[6] A korszerűen felszerelt, de kisméretű gyár kommerszárut nem gyártott, általában csak megrendelésre dolgozott, leginkább meglévő porcelánkészleteket egészítettek ki.
A porcelángyártáshoz 1550 fokon kiégő masszát használtak, melynek alapanyagát továbbra is Csehországban vásárolták. Az ebből készült edények szép simák, ragyogóak, átlátszóak voltak. Később ezt az alapanyagul szolgáló masszát – a Zsolnai gyárnál is besegítő Petrik Lajos szakértői segítségével - fémoxidok hozzáadásával kékre és rózsaszínre színezték. Ezzel nőtt a massza értéke, hiszen szép áttetszősége, sima, ragyogó felülete változatlanul érvényesült.[7] A technikai feltételek magas színvonalát jelzi az is, hogy az 1906-ban beüzemelt kemencét még az Aquincum Porcelángyár is használta az 1970-es években.[8]
A Hüttl gyár legszebb műve a budai királyi palota számára készült étkészlet volt, de szintén hozzájuk köthető számos osztrák-magyar követség teljes porcelán berendezésének gyártása is.[9]
Hüttl Porcelán a Dorottya utcai üzemből. (Kép forrása: Galéria Savaria.)
Az első világháború a Hüttl-porcelán virágkorának végét jelentette. A cseh kaolin drágulása következtében - rosszabb minőségű keveréket készítettek, amely 1500 fokon égett ki. A belőle készült edények az égetésnél a korábbi 3 helyett már 6%-kal zsugorodtak és nem voltak olyan simák, áttetszőek, mint a régi masszából készített tárgyak.[10]
Az államosítás a Hüttl üzemet is utolérte. Ekkor kapta a létesítmény az Aquincum Porcelángyár nevet. A célközönség és termékpaletta homlokegyenest megváltozott: a vezetőség a fiatal iparművészek bevonásával a korszak formavilágának megfelelő kisplasztikák gyártására fektette a hangsúlyt. A gyár egyik legfontosabb tervező művésze Ősz Szabó Antónia lett.[11]
A Hüttl-porcelánok fenékjegyén a tulajdonos neve és különféle rajzos jelzés, pl. a Lánchíd vagy kiterjesztett szárnyú sas volt.[12] Az államosítást követően a márkajelzés Aquincum feliratú talapzaton kitárt szárnyú, fejét jobbra fordító stilizált sasmadárrá változott.[13]
Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei.
Az interneten látható képek alapján a Hüttl-porcelánok igazán szép, finom munkák voltak. Mindezek ellenére az államosítás után nem tartották meg az üzem étkészlet-gyártó profilját: az Aquincum Porcelángyár homlokegyenest más termékpalettával állt a nagyközönség elé. Új korszak, új profil, más célközönség. Elindult a nippgyártás.
Gyerek porcelán Hüttl Tivadar műhelyéből. Kép forrása: Galéria Savaria.
[1] P. Brestyánszky Ilona: Ismerjük meg a kerámiát. A kerámia és a porcelán története. Második, átdolgozott és bővített kiadás. Bp. 1976. Gondolat. 289 l.
[2] Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei. (Művészeti könyvek.) Bp. 1954. Képzőművészeti Alap. 60 l.
Van az ablakunkban egy porcelán táncosnő. A férjem herendi nagymamájáé volt, majd halála után a családtól kaptam ajándékba.
Korábban nem találkoztam ilyen figurális porcelánnal és bár a család egy része porcelán festő volt, ők sem tudták megmondani, hogy ki ez a nő. A kisebb műkereskedelmi oldalakhoz hasonlóan volt ugyan valami halk pusmogás, hogy ő talán Seherezádé, de azért voltak kétségeim. Ugyan miért lenne minden ismeretlen keleti nőt ábrázoló tárgy Seherezádé?
A dolog egyre jobban foglalkoztatott, hiszen az interneten történő bámészkodás során azt is láttam, hogy ez nem egy gyakori tárgy.
A világhálón a „laza” Seherezádé megjelölésen kívül semmit nem találni róla. A herendi kisplasztikákról általánosságban annyit lehet tudni, hogy 1923-tól[1] a gyár a kereslet fellendítése érdekében az elszegényedett, nagy hagyományú középosztály számára kezdett el foglalkozni ezek gyártásával.[2] A harmincas években pedig a köztéri szobrairól is ismert Lux Elek tervezett aktot és táncoló alakot a Manufaktúra számára.[3]
De a szobor alján olvasható 5881 formaszám, valamint az egyszerű, címer nélküli Herend felirat a két festőecsettel nem hagyott nyugodni. Az interneten látható márkajelzések között nem találtam ezt a típust.
Könyvtárazás és további netezés után végül írtam a herendi manufaktúrának, ahonnan minden kérdésemre pontos választ kaptam.
Szóval.
A figura neve Zaréma.
Zaréma Puskin A bahcsiszeráji szökőkút c. versének egyik főszereplője. Magát a verset ezen a linken tudjátok elolvasni.
Aki viszont most nem akar verset olvasni, annak gyorsan összefoglalom a történetet.
Girej tatár kán foglyul ejt egy lengyel hercegnőt, Máriát. Hazatérve Bahcsiszerájba Girejt már nagyon várja háreme és első felesége, a grúz származású Zaréma, aki történetesen a legszebbek között is a legszebb. Girej beleszeret az éjjel nappal sorsát sirató Máriába, melyet Zaréma is észre vesz. Zaréma egy éjjel meglátogatja Máriát és kéri, ne hódítsa el tőle a kánt. A történet további eleme balladai homályba vész. Puskin csak utal rá, hogy nem sokkal később Zaréma és Mária is meghal. Mária titokzatos módon vesztette életét, míg Zarémát az eunuchok dobták a folyóba…
A történetből több balett is született. A koreográfiák tiszta vizet öntenek a pohárba: Zarémát féltékeny nőként mutatják be, aki szerelemféltésből megölte Máriát. Zaréma sorsa ezzel megpecsételődött, a kán a folyóba dobatta. A linken megnézhetitek az egyik híres koreográfiát és benne a kritikus pontot. Zarémát a legendás magyar balerina, Lakatos Gabriella alakítja. Aki nem olvasta el a verset, az is nézze meg ezt a balett részletet, mert tényleg érdemes:
A porcelán Zaréma is táncol, tehát a szobor alkotója is látta (talán a Lakatos Gabriellával készült) balettot. A szobor ugyanakkor nem kifejezetten van klasszikus balerinának öltöztetve. Klasszikus balett előadásokon még a háremhölgyek is jobban fel vannak öltözve, mint ez a porcelán Zaréma. Megformálása éppen ezért pusztán a képzelet szüleménye lehetett az alkotó részéről, és nem egy konkrét klasszikus balerinát ábrázol.
Hogy ki az alkotó? Herend válasza szerint egy bizonyos Káldor Aurél mintázta meg Zarémát az 1950-es években.
Káldi Aurél
Káldor Aurél (1924-?) szobrász Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványa volt. Alkotásai kisplasztikák és portrék voltak, melyeket maga faragott márványból, kőből és fából. 1959-től számtalan modellt készített a Herendi, Hollóházi és Aquincumi Porcelángyár részére. 1963 óta szinte kizárólag egyházművészettel foglalkozott.[4] Zarémát tehát 1959-ben tervezhette.
Herend kegyetlen a nőkkel. Zaréma hiába szép és izgalmas, hiába nincs rajta súlyfelesleg, ha egyszer a fenekén a máz hibás. A ritkán látott márkajelzést a kicsit hibás, másodosztályú termékekre használták a hetvenes, nyolcvanas években.
Tehát a feltevésem arról, hogy van egy art deco szobrom, megbukott. De legalább most már tudom, hogy ki ez a veszedelmes nő az ablakunkban.
[1] Katona Imre: A magyar kerámia és porcelán. (Képzőművészeti zsebkönyvtár.) Bp. Képzőművészeti Alap. 224 l.
[2] Szűts István Gergely: Visszacsatolt piacok? A Herendi Porcelángyár kereskedelmi kapcsolatai Észak-Erdélyben 1940-1944 között. file:///C:/Users/banyi/Google%20Drive/Herend/visszacsatolt%20piacok.pdf
[3] Az időszak legnépszerűbb akt szobra a Lux Elek által tervezett Fátyoltánc és Fésülködő nő c. kisplasztikája volt. Katona Imre: i. m. 224 l.
Anyaság. (Fotó: saját.)
Tükrös nő. (Fotó: saját.)
Herendi porcelánfestő munka közben. Urbán Tamás fotója 1974-ből. http://fortepan.hu
VRH (Vieille Rose de Herend, azaz régi herendi rózsa) nevű dekor. A mintát valamikor az 1860-as években tervezték és a Habsburg család egyik kedvelt porcelándíszítő eleme volt. Kép forrása: Herendi Porcelánmanufaktúra által kiadott szórólap.)
Káldi Aurél