Nekem ez a rész a kedvencem, mert szó esik benne arról:
Kovács Károly független becsüssel, a http://mutargyklub.hu/ szerzőjével készült interjúm utolsó része következik…
https://www.pinterest.com/pin/250583166751354383/
Régi kerámiák: Nagyon őszintén írod a blogod. Nem félsz attól, hogy olyan ellenségeket szerzel, akik miatt később kellemetlenségeid adódhatnak?
Kovács Károly: Én az oldalamat azért is csinálom, mert nyitottnak és nyilvánosnak kell lennie mindennek. Van egy folyamatos harc az eladók és a vevők között, ami egy vicc szerintem. Ez olyan, mintha a vevő gyűlölné a péket, a pék a vevőt, de mégis muszáj kenyeret venni valahol. Ez egy áldatlan állapot. Én azt mondom: ha mindenki látja azt, hogy ez hogyan működik, ki hogyan él és ki az, akivel vigyázni kell, akkor nem kell mindenkit utálni. Nem írok úgy, hogy bárki beazonosítható legyen és neki ez kellemetlen lenne. Sok csúnya dolog történik ebben a szakmában, de ezek nem olyanok, amik érintenék az átlagembert.
Régi kerámiák: Amikor piacon vagy, az ismerős eladók tudják, hogy magadnak vásárolsz?
Kovács Károly: Bizonyos dolgokat tudnak, hogy mi az, ami engem érdekel, de nem tudják azt, hogy én ezt a saját gyűjteményembe akarom betenni. Azért elég komoly bennfentes kereskedelem folyik a műtárgypiacon. Sokszor azt is szoktuk mondani, hogy gyakorlatilag egymástól vásárolunk, mert vevő nincs. Annyira nulla a jelenlegi műtárgypiac, hogy aki a legutolsó volt a sorban, annál marad a tárgy és ő várja majd a vevőt. Azért van egy ilyen csibészség is a kereskedőkben egymás közt, hogy jól van cimbora én már tettem rá, te is tegyél rá egy kicsit… Ha ismernek, és tényleg kedvelitek egymást, akkor ez egy idő után kialakul. Nincs rivalizálás. Ez egy nagyon baráti társaság egyébként.
Régi kerámiák: Én sem érzek nagyon zavaró rivalizálást.
Kovács Károly: Én úgy látom, hogy ebben szintek vannak. A kereskedők közt is hierarchiák vannak. Vannak ezek a talpalós kereskedők. Kimennek házhoz, valahonnan beesnek egy címre. Bemegy, kirámol mindent, aztán elmegy vele az Ecserire, körbejárja az összes kereskedőt és megpróbálja nekik eladni az áruját. Ez a legalja. Senki nem szereti őket, mert csak problémát okoznak. Rossz hírét viszik a szakmának. A másik típus, valóban ez a hiéna alkat, aki reggel fél hatkor már kint van a piacon. Nem is az a baj, hogy hajnalban kimegy, hanem a stílussal van a gond. „Én már megfogtam!!!! Az az enyém…!!!” Aztán hazaviszik és felrakják a vaterára vagy a jófogásra. Kicsit szakmaiatlan. Jó darabokat sosem vesz, mert nem ért hozzá. És van az a kereskedő, aki hirdeti magát az újságban, kimegy házhoz, honlapot üzemeltet, nem mondom, hogy nem húzza le az eladót, de ők azért nem tekintik konkurenciának a másikat. Mindenki dolgozik, ahogy tud, minden szombaton találkoznak az Ecserin, mindenki kezet fog, meghívják egymást egy kávéra stb. Pont a karácsony előtti utolsó alkalommal… hát… gyakorlatilag térdig jártunk a piacon a süteményekben.
https://www.pinterest.com/pin/250583166751354807/
Régi kerámiák: Amióta benne vagy ebben az egészben, mit látsz? Volt valami olyan kategória, ami annak idején nagyon ment, ma pedig már alig lehet eladni? És fordítva: van valami, ami korábban senkit sem érdekelt, de mára mégis nagyon keresetté vált?
Kovács Károly: Gyakorlatilag, ami lezuhant, az szinte minden. Amikor én ezzel elkezdtem foglalkozni… az olyan 2003-2004 volt, akkor elég jó kereslet volt mindenre. Gyakorlatilag éhség volt a műtárgyakra. Jó befektetésnek tűnt. Elég sok furcsa pénz került akkor az országba, elég sokan jól megszedték magukat. Azokat az új villákat valamivel be kellett rendezni. Sikk volt elmenni egy árverésre, sikk volt telefonon licitálni. Gyakorlatilag mindennek nagyon fent volt az ára, ami aztán megtorpant. Ez elkezdett lezuhanni és nagyon kevés dolog volt, ami nem ezt tette. Az üvegtárgyak gyakorlatilag életüket vesztették. Ezüst tárgyak úgy ahogy… Ami talán kicsit emelkedőben van, azok az art deco ezüstök. De most őszintén szólva: a piacon 200-250 forint/grammért már lehet art deco ezüstöt kapni – persze óriási kockázattal. De árveréseken olyan 450-500 Ft/grammért ezek simán elmennek. Hát festmény, az úgy ahogy, de tartja magát. Az mindig olyan menekülő rész volt, amibe úgy bele-beletették az emberek a pénzüket. Szobrok, egyéb bronztárgyak: nulla. Porcelán: a Herendi meghalt, ha nem Viktória minta van rajta, akkor senkinek nem kell. A különböző virágmintás készleteket már nem veszi senki. Ha kiviszek a piacra egy virágmintás kávéskészletet, szerintem 20-25.000 forintért tudom eladni. Talán. Ez nem működhet nagyon. De a jobb darabok viszont igen. Egy Herendiből az Óherendi. A szalagos és azelőtti jelzésekkel, azok jöhetnek.
Régi kerámiák: A többi porcelánnal mi a helyzet?
Kovács Károly: A Zsolnay mindent visz most. Abból bármit meg lehet venni. Ha felbukkan a piacon egy jobb darab és az ember ért hozzá, nyilván csak akkor. Meg kell venni és egy év múlva olyan kétszeres haszonnal még biztosan eladható. A jó daraboknál nincs olyan, hogy nem adják el. Az minden aukción elkel. Olyan pénzekért, hogy irreális. Persze ez is össze fog omlani… Nem tudjuk, hogy mikor, de még egy pici van benne szerintem. Először a historizáló kerámiái mentek a Zsolnaynak, én legalábbis azt láttam. Aztán jött a szecesszió, ezekből a jó darabok most kezdenek elfogyni. De mivel a szecessziós szobrokat a Zsolnay gyár a tízes, húszas években újra elkezdte gyártani, már azokra is van igény. És ebben látom azt, hogy érdemes ezeket esetleg vásárolni. Igazán ritka, jó eozinos darabok a harmincas évekből, ezek a pajzspecsétes keretes „Made in Hungary”, mélybordó talp és a ritka darabok. De csak a ritka darabok. Azokat még viszonylag olcsón, pár 100.000 forintért meg lehet venni. A következő ez lesz, én úgy gondolom, mert fogynak ki a szecessziós darabok a 19. századból, viszont igény még mindig lenne rá. Még mindig a befektetési tanácsadók azt mondják az ügyfeleknek, hogy Zsolnay, Zsolnay, Zsolnay!! Ami ott van az árverésen, azt vesszük és visszük. És egy év múlva meg majd mindenki visszadobja a piacra, aki nem igazi gyűjtő. Na! Ezt várom: hogy amikor majd mindenki bevásárolt, és lesz egy komolyabb infláció, és már megéri a bankbetét. És akkor az aukciók tele lesznek Zsolnayval, az áruk pedig leesik. Nagyon sok kerámia került most befektetőkhöz.
https://www.pinterest.com/pin/717127940638915916/
Régi kerámiák: És más területen mit látsz?
Kovács Károly: A bútorok meghaltak, ott nincs mit tenni. A jó art deco darabok még azért elmennek. Én azt látom, hogy a bútorok és sok minden más is annak esett az áldozatául, hogy a régi gyűjtők meghaltak, fiatal gyűjtők pedig gyakorlatilag nincsenek. Az ikeás bútorokkal nem lehet versenybe szállni és ma már nincs arra igény, hogy Zsolnayból, vagy Herendi étkészletből ebédeljünk vasárnap. Ma ez van… de ilyen mindig volt! Ettől azért nem szabad megijedni! Sokszor hallom kereskedőktől, hogy hát ez a szakma meghalt! Ez a helyzet a kereskedők hibája is és sok mindenki másé is, aki ezzel foglalkozik, hogy ezt hagytuk veszni. Ha több energiát fordítanánk arra, hogy ne utáltassuk meg a régiségeket a fiatalokkal és a középkorúakkal… Mert azért nagyon sok középkorúnak lenne erre igénye, de olyan reakcióik vannak, hogy „hát nekem ezzel kapcsolatban csak a rossz emlékeim vannak”, vagy „hát mi is vettünk, de becsaptak vele” vagy „vennék én festményt, de mi pénzt kérnek érte, én azt nem tudom kifizetni”. Ha nem segítjük meg őket azzal, hogy cikkeket jelentetünk meg, barátságosak vagyunk és nyitottak vagyunk és nyíltak vagyunk legfőképpen, akkor ez valóban rosszabb irányba fog menni.
Régi kerámiák: A tálalással is problémák vannak szerintem…
Kovács Károly: Abszolút!
Régi kerámiák: Ha bemész egy régiségboltba, hiába látod, hogy egy-egy darab mennyire jó, az összkép kaotikus, öreges és leszívja az energiáidat. Tisztelet persze a kivételnek…
Kovács Károly: Én sem szeretek bemenni ilyen üzletekbe. A Falk Miksa utcában is van három-négy olyan bolt, ahová be szoktam menni. A többi mellett inkább elmegyek. Egyrészt az, hogy a kirakat egy botrány. Egy botrány!!! Arról nem beszélve, hogy törvény írja elő, hogy ki kell tenni az áru árát. A használt cikkesekre ez ugyanúgy vonatkozik. Hasra ütésszerűen nem lehet árat képezni. Az nem így működik, hogy ha külföldi jön be, akkor 50.000 Ft, ha magyar, akkor 40.000 Ft, de ha szakértő jön be, akkor csak 30.000 Ft. Nem beszélve arról, amikor bejön valaki azzal, hogy tanácsot szeretne kérni… Na, hát akkor: megjött a balek! Azért van egy-két üzlet, meg a bizományi, ahol ki vannak rakva az árak és ott nincs is probléma.
Régi kerámiák: A gyűjtőket nézve mit látsz? Nemek aránya, életkor, stb.
Kovács Károly: Hát… idősek. Nagyon kevés a fiatal és szakértő gyűjtő. Javarészt férfi gyűjtőkről beszélhetünk. A hölgyek nagyon lelkesek a nem annyira magas árkategóriájú tárgyak terén. Ez persze pénztárca kérdése is. A hölgyek, én azt látom, hogy a drágább darabokat, pl. a festmények vásárlását már ráhagyják a férfiakra. Ha vásárolnak is, inkább érzésre veszik meg a festményt. Én magam is amúgy festményt így veszek meg. Nekem otthon nincs igazán komoly kép a falon. A feleségemmel elmegyünk egy aukcióra, előtte persze megnézzük a kiállítást is. Ott megbeszéljük, hogy tetszik-e ez vagy az a kép, és ha igen, megvesszük. De akkor is 10-20.000 Ft-os képekről beszélünk!
Régi kerámiák: De ez egy jó program is! Arról nem is beszélve, hogy otthon legalább nem egyenképek lógnak az ember falán… Mik a további szakmai céljaid? A festménybecsüs tanfolyamot már említetted.
Kovács Károly: Szeretnék a festményekhez is annyira érteni, mint a porcelánokhoz és a kerámiákhoz. Szeretném, ha sikerülne annyit elérni tíz éven belül, hogy általam népszerűbbé váljon a régiség a köztudatban. Talán ott van keresnivalóm. Úgy érzem, hogy oda lehetne tenni sok mindent azért, hogy az átlag gyűjtőjelölt tényleg gyűjtő legyen. És ne sikkadjon el annyiban, hogy az első két-három csalódás után rossz szájízzel eltűnik. Nagyon szeretném, ha lehetne ez annyira népszerű, hogy a blogomból továbblépve, akár tévében, rádióban egy sorozat készül erről. Ha belegondolsz, nincs semmi, ami a magyarországi műtárgy kereskedelemről szólna. Van sok szakmai fórum, de ezek nem az átlagemberhez szólnak, ezzel nem tud mit kezdeni. Én olyanokra gondolok, mint amilyen a Másfélmillió lépés Magyarországon c. sorozat volt régen, ami rettenetesen nagy divattá tette a kirándulást és kialakult egy ilyen kultúra. Vagy a főzős műsorok! Annak idején, amikor még nem voltak, főztünk, aztán megettük. De ezekkel a műsorok meghozták az igényt arra, hogy főzzünk jókat, igényeseket és különlegeset. Valami hasonlót szeretnék elérni, hogy ha legalább én elkezdeném és majd valaki folytatja, hogy a műtárgyakkal kapcsolatban valami ilyesmi irányba induljunk el, mert ez lehetne a kiút.
Kép: saját.
