Kezdődött azzal a történet, hogy hetekkel ezelőtt megnéztem Bánó András Licit c. műsorából pár részt. Érdekes volt, szerettem, már csak azért is, mert az egyikben volt egy bejátszás egy régi magyar filmben látható árverésről.

Később bekerült hozzánk néhány Árverési közlöny, melyet a BÁV elődszervezete adott ki aukciós katalógus gyanánt a két világháború között. Megtetszett a dolog, hiszen némelyikben a leütési árak is szerepeltek, mi több: az árverési feltételek mellett frappánsan összeszedett előszóban írták le az aktuális műtárgypiaci trendeket.

Az túlzás, hogy innentől nem tudtam nyugodtan aludni, de azért érdekelni kezdtek a régi árverések. Egy borús, télvégi szombaton hónom alá csaptam a dögnehéz laptopom és beköltöztem a Széchényi Könyvtár mikrofilmtárába, hogy további Árverési közlönyöket bogarásszak át.

Hogy a történet elejére kanyarodjam: pár napja ismét megnéztem a Bánó András által készített interjút, benne az említett filmrészlettel. És itt jött a döbbenet, ugyanis a filmben zajló árverés katalógusa megegyezik a nálunk lévő egyik 1939-es Árverési közlönnyel! A kikiáltott tételek persze mások, de az is megegyezik, hogy mindkét aukciót az Árverési Csarnokban rendezték meg. Mutatom a katalógust és filmrészleteket:

A film Karosszék címen került annak idején a mozikba Szeleczky Zita, Szilassy László és Latabár Kálmán főszereplésével. Mivel valamennyire sikerült tegnap megtanulnom videót vágni, amint az látható, a mondandóm illusztrálására ebből a filmből láthattok most részleteket.

Képek forrása: mozi.24.hu/filmek/1939/karosszek ill. szeleczkyzita.paranox.hu/filmek

A BÁV elődje az Állami Zálogházak és a Postatakarékpénztár egyesülésével jött létre 1924-ben[1], de 1920-ban az Árverési Csarnokban már rendeztek aukciókat. Egy 1920-as aukciós katalógus előszava szerint a kezdeti árverések célja többek között az volt, hogy a háború után anyagilag megcsúszott középosztály eredményesen adhassa el régi értéktárgyait. „Aki a magyar középosztály szomorú helyzetét közelről ismeri, már régóta keserűséggel látja, hogy a jobb időkből megmaradt ingóságok, értéktárgyak mint cserélnek gazdát olcsó pénzen, hogy azután külföldön drágán értékesíttessenek. Károsodik ezzel az eladó és károsodik az ország. (...) A közvetítő szerepét vállalta az állami Árverési Csarnok, amikor minden hónapban egy-egy "Nemzeti vagyonmentő vásár" rendezését határozta el.”[2]Ezek a kezdeti árverések nagyon rövid idő alatt annyira sikeresek lettek, hogy hamarosan művészeti aukciók megtartására is sor került.[3]

Jöjjön itt egy részlet az árverésről egy néniről, akinek nagyon kell a pénz:

Az akkori árverések nem tárcsák emelgetésével zajlottak: az aukció vezetője bemondta a tárgy kikiáltási árát, majd a licitálók kézfeltartással jelentkeztek a tételért az általuk ajánlott összeggel. „Az árverés úgy történik, hogy az árverésvezető a sorra kerülő tárgy katalógusszámát, valamint a kikiáltási árát élőszóval kihirdeti, amire a venni szándékozók kézfelmutatással teszik meg ajánlatukat.”[1]

Akkor jöjjön egy licitharc Szerelczky Zitával:

Sikeres licit esetén a helyszínen azonnal ki kellett fizetni a teljes vételárat (- ma már ezzel kapcsolatban jóval megengedőbbek a szabályok). Sőt: a teljes ár kifizetése után, ha a vevő 8 napon túl sem gondoskodott a nyeremény elszállításáról, a ház újra elárvereztethette a tételt.[1]

Mennyire volt nagy élet a műkincspiacon? Bár voltak kisebb-nagyobb hullámzások, bizonyos szempontból 1939-ben még jól ment a szekér: „Az utóbbi hónapok tapasztalatai azt mutatják, hogy vevőkben nincs hiány. Állandóan csökken másfelől a piacra kerülő műtárgyak száma, úgy, hogy az igények kielégítése és a megfelelő színvonal fenntartása egyre nehezebbé válik.”[2]

MICSODA? Kicsit furcsa ezt olvasni, pedig egyre nehezebben tudtak megfelelő kínálatot biztosítani a rendezők egy-egy árverésre, melyet egy 1935-ös katalógus előszava is bizonyít: „Az összeomlás utáni évtized rohamosan fosztotta meg a családokat szeretettel őrzött műtárgyaiktól. Nagyrészük idegenbe vándorolt s boldogabb országok ingóvagyonát gyarapítja. Ami itthon maradt, erősebb kezekbe jutva, nem egyhamar kerül ismét piacra.”[3]A legnagyobb ritkaságnak a céhes időkből származó ezüsttárgyak számítottak, melynek hiányára már egy 1922-es katalógus is felhívta a figyelmet.[4]

De a kedvencem az, ahogy az Árverési közlöny az európai piacra betörő amerikai vevők vásárlóerejét és ízlését írja le:

„Érdekes, hogy az ízléséről nem éppen híres Amerika ma elől jár a nagyapák idejéből való egyszerű, de kedves házi holmi kedvelésében. A legprimitívebb bútordarab vagy berendezési tárgy is, feltéve, hogy amerikai vagy legalább is angol-hollandi eredetűnek látszik, értékben műtárggyá válik az amerikai ember szemében s ennek megfelelő árat lehet vele elérni. Talán nem járunk rossz nyomon, ha részben ennek tulajdonítjuk Európában is a XVIII-XIX. századi mindennapi holmi árainak gyors emelkedését és egyre ritkábbá válást. Az amerikai kereslet kielégítésére kétségkívül Európának kell odaadni a maga tárgyait, amelyek aztán élelmes kereskedők kezén amerikaivá válnak.”[5]

Porcelánnal nem volt gond: bécsi, cseh gyárak termékei mindig kaphatóak voltak, a gyűjtők ezeken felül nagyon szerették a herendi gyár korai időszakából származó tárgyakat, és a Zsolnayt is szép számmal lehetett vásárolni.

A film érdekessége, a ma már régiségnek, akkor modern dolognak tekintett csőbútor emlegetése is. („A cső a kályhába való!”)

Hát… ma egy újonnan gyártott Breuer Marcell marhabőr szék több, mint fél millió forint. És kényelmes és nem dől fel benne az ember és dehogy is kályhacső! És ha már fentebb emlegettük az amerikaiakat: azért Breuer nagyon szépen kifuthatta magát az USA-ban…

És még egy:

A Licit c. műsorban szóba került Félegyházi László Utazás, 1933 c. festménye, mely a Karosszék c. filmben is feltűnik - mint díszlet. Ez az a kép, ami 2016 végén a Kieselbach Galéria árverésén 7.500.000 Ft kikiáltási árral szerepelt (9.000.000 – 16.000.000 Ft becsértékkel).

A Karosszék c. filmben látható árverési katalógus – további, leütéseket is tartalmazó példányokkal a Portobello Aukciósház első online árverésén lesz megvásárolható. (Az egyik, 1939-es katalógus az  Ernst Múzeum gyűjteményének elárverezéséről szól, méghozzá leütési árakkal!)

És végül:

Madonnát is megfoghatták az aukciók és a régi tárgyak, hiszen W.E. című filmje is egy árverés körül bonyolódik. Ha már megtanultam videót vágni, mutatok ebből is egy részletet… Csak a hangulat kedvéért…

[1] Árverési Közlöny. 7. rendkívüli szám. Kiadja a M. Kir. Postatakarékpénztár Igazgatósága. Bp. 1934. M. Kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka. 7 l.

[2] Árverési Közlöny. 5. (karácsonyi) rendkívüli szám. Kiadja a M. Kir. Postatakarékpénztár Igazgatósága. Bp. 1939. M. Kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka. 9 l.

[3] Árverési Közlöny. 4. rendkívüli szám. Kiadja a M. Kir. Postatakarékpénztár Igazgatósága. Bp. 1935. M. Kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka. 7 l.

[4] A nemzeti vagyonmentő vásár 1922. október havi kiállításának katalógusa. 1922. Árverési Közlöny. III. évf. 5. sz. Bp. 1922. Állami Árverési Csarnok Igazgatósága. 3-4 l.

[5] A m. kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának 1927 március-áprilisi aukciója. 1927. VIII. évf. 2. sz. Bp. 1927. Állami Árverési Csarnok Igazgatósága. 6 l.

[1] Árverési Közlöny. 7. rendkívüli szám. Kiadja a M. Kir. Postatakarékpénztár Igazgatósága. Bp. 1934. M. Kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka. 7 l.

[1] http://bav.hu/cegtortenet#content_1920allamiarveresi.

[2] (Nemzeti vagyonmentő vásár.) Árverési Közlöny. Kiadja az Állami Árverési Csarnok és Beraktározási Vállalat és Igazgatósága. I. évf. 1. szám. Bp. 1920. Állami Árverési Csarnok és Beraktározási Vállalat és Igazgatósága. 1 l.

[3] http://bav.hu/cegtortenet