régi kerámiák

2018.jún.25.
Írta: Laksmi Szólj hozzá!

Kilta. Az első variálható étkészlet története.

Amikor bemész az Ikeába, hogy az albérletedbe, vagy a munkahelyedre megvedd a legszükségesebb porcelán tálakat, ösztönösen úgy gondolkodsz, ahogy egy átlag finn állampolgár a második világháború után. Csak néhány tányérra van szükséged, ami bírja a strapát, egyszerű és jó színe van. Minket, mai vásárolókat és a gyártókat viszont a finnek tanítottak meg erre. Úgy jó hatvan évvel ezelőtt.

De kezdjük az elején!

my_post_11.jpg

A polgári közegben felnőtt Kaj Franck (1911-1989) 1932-ben Helsinkiben fejezte be bútortervezői tanulmányait.[1] Eleinte ezt is, azt is csinált: volt katalógustervező, kirakatrendező, belsőépítész,[2] aztán a háború kitörésekor besorozták katonának.

A háború után Finnország az ötvenes években talált magára. Bár nem állomásoztak területén szovjet csapatok, külpolitikájában mindig tekintettel kellett lennie Moszkvára. Ügyes köztársasági elnökei révén mégis nyugati típusú ország lett, gazdasága erősödött, az ötvenes években gőzerővel folyt az újjáépítés.

Kaj Franck a negyvenes évek végétől az Arabia nevű finn porcelángyárban volt alkalmazásban. A háború őt is megváltoztatta: kiszakadva a megszokott polgári környezetből, katonatársai révén már pontosan tudta, hogy a társadalom peremén élő néprétegek egészen mást tartanak fontosnak a használati tárgyakban.[3]

1948-ban Kaj Franckot az Arabia vezetése egy olyan étkészlet tervezésével bízta meg, ami a szegényebb néprétegek számára is megvásárolható, ugyanakkor egy KICSIT modernebb vonalvezetésű az eddig megszokottaktól.[4]

Kaj Franck azért ennél az óvatos tapogatózásnál jóval tovább akart menni. Tudta, hogy 1933-ban Svédországban, Wilhelm Kåge[5] tevei alapján már gyártottak egy kifejezetten munkásosztály számára tervezett készletet. Ez a Praktika nevű szett viszont hiába volt modern kialakítású, hiába volt színes és egyszerű: a készlet megbukott, túl korai fecske volt.[6]

Kaj Franck egy olyan étkezésre használható tárgyegyüttest akart tervezni, amit nem előre összeállított készletként, hanem ELEMENKÉNT lehet megvásárolni. Egyszerű, tartós és kis helyen is elfér, később bővíthető. A korábbi klasszikus tál és szervírozó elemekből minden felesleges formát elhagyott, a lehető legnagyobb egyszerűségre törekedett. Mivel ebben a szemléletben a kubista Georges Braque szolgált számára mintaként, a tárgyak kialakításánál az alapforma a kör, kúp, négyszög és a henger volt.[7]

Dekorációként maguk a homogén színek szolgáltak. Az egyes tálakat és csészéket a termelés kezdetén fehér, fekete, sárga, zöld és barna, egymással jól harmonizáló árnyalatokkal gyártották.[8] A vásárló az elemek megvételekor szabadon játszhatott a színekkel, nem feltétlenül kellett egyszínű készletben gondolkodnia.

A fenti elvek Kaj Franckban már elég hamar összeálltak. 1949-ben egy lakberendezési újságnak adott interjújában egyenesen arra kérte az olvasókat, hogy a hagyományos étkészleteket nyugodtan törjék össze. Ezzel a mondattal akarta demonstrálni azt, hogy a régi tárgyak ideje lejárt, hiszen az új élet új elvárásokat támaszt a használati tárgyak felé.[9]

A Kilta végül 1953-ban került bemutatásra.[10] Az Arabia ekkor még nem hitt a sikerben, mivel túl radikálisnak hitte a formaalakítást[11], de a közönség reakciója ezekre a félelmekre mégis rácáfolt. A Kilta 1975-ig folyamatosan gyártásban maradt. A vásárlók annyira megkedvelték a készletet, hogy a gyár 1981-ben Kaj Franckkal egy kicsit modernizáltatta, majd Teema néven újra gyártásba helyezte.[12] A Teema az Iittala égisze alatt ma is kapható.

Tehát amikor bemész az Ikeába, mert kell az albérletbe, vagy a munkahelyedre egy párdarabos étkészlet, ugyanilyen elven készült tányérok között matatsz, és ösztönösen ugyanolyan elven válogatsz, mint annak idején az ötvenes években a finn vásárlók a Kilta elemei között.

Mi van nagyban? A Kaj Franck által kialakított Teema tányérok, vagy a szintén általa tervezett Kartio poharak ma komoly építészek irodai konyhájában sorakoznak a polcon, és a munkaebédek egyszerű, de reprezentatív kellékei. Az építészek ugyanis pontosan tudják, hogy ezt az étkészletet egy számukra ma már idolként és inspirációként szolgáló elődjük tervezte.

A Kilta volt tehát az első olyan asztali szett, amit elemenként, a vásárló saját igényei szerint lehetett megvásárolni. Jó minőségű, esztétikus és egyszerű volt. Az ötvenes években mindez forradalmi gondolatnak számított. Ma ez már mindenki számára elvárás. Ez a természetes.

 

[1] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

[2] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

[3] https://de.wikipedia.org/wiki/Kaj_Franck

[4] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

   http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services

[5] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

[6] https://en.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_K%C3%A5ge

[7] http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services

[8] http://www.kasma.eu/designblog/?p=840

[9] http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services

[10] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

[11] http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services 

[12] https://www.skandium.com/blog/kaj-franck/

http://www.kasma.eu/designblog/?p=809#Services

 

Off Topic: Egy halom papír tanulsága: mindegy, hogy Nepál vagy Budapest

Nyár van, süt a Nap. A téma kicsit „elmúlós”, de pont ilyen szép időben merem Nektek elmesélni.

Szóval az történt, hogy a héten a napi munkahelyi rutin közepén kezembe került egy régi fotóalbum. Tulajdonosa a húszas évektől kezdve gyűjtögette benne egészen a második világháború első bombázásaiig a Budapestről készült képeket és újságcikkeket – a főváros iránti legőszintébb szeretettel. Nekem ez eleinte meglehetősen furcsa volt, tudniillik egyáltalán nem vagyok a nagyvárosok rajongója, a szabadidőmben pedig pláne nem foglalkoznék Budapesttel. Introvertált nő vagyok.  

Az album lapozgatása és megismerése részemről tehát ebből az attitűdből indult. Lapozom az albumot, és lapozom, mert valami leírást produkálnom kell róla ahhoz, hogy árverési tétel legyen belőle. De nem kapkodok, nem akarok csak úgy „túl lenni rajta”, hagyom, hogy hasson rám. Ahogy múlt az idő, már nem fanyalogtam. Sokkal inkább kezdtem mégis megszeretni Budapestet (főleg a régit), hiszen annak idején valaki ezeknek a képeknek a gyűjtögetésével ajtót nyitott nekem erre a különös, másik világra.

Szeretném Nektek is egy kicsit átadni ezt az élményt. Az albumban találtam egy újságból kivágott novellát arról, hogy fővárosunk népe hogyan élte meg az első bombázásokat. A végkicsengése azt hiszem fontos útravaló igazán szélsőséges helyzetekre.

 

fotoalbum.jpg

Nagyapánk is ezt látta. Részlet az albumból. Kép: saját.

 

Időszerű mese

Írta: Papp Jenő

 

A szép asszony kedvére való kecses retikült vásárolt a körúti boltban. Ez volt a legsikerültebb kígyóbőr utánzat. Puha, szolid, zippzáras és a tartórúdja is ízléses. Azonnal átrakta bele a régi női retikül összes misztikus kellékeit és kezében a friss szerzeménnyel lépett ki az utcára. A pesti égen éppen felragyogott a nap, mert valószínűleg a nap is kíváncsi volt az új retiküljére. A forgatagban még meg is állt talán két-három tükrös kirakat előtt, s megnézte bennük, hogy illik-e ruhájához a retikül. Talán a harmadik tükör előtt mélyedt el leghosszabban a szemléletben, mikor felbődültek a szirénák.

Az ember ezekben a váratlan pillanatokban csak másokon látja a tanácstalanságot, amint egyszerre százfelé rebbennek szét. A szép asszony azt érezte, hogy a lába gyökeret vert. A körút felé fordult, látta a riadt néptelenedést, látta, hogy mindenki fut valahová, a villamosok csikorogva fékeznek, az autók a járdákhoz farolnak, s ő egy lépést se tudott tenni. Térde megmerevedett. A retikült ijedtében elejtette, mert a szívéhez kapott és az ura jutott eszébe, meg a gyereke.

– Jaj Istenem!

Hát ő hova fusson?... Az üvöltő levegő remegésében egy cédula villant fel előtte, amelyet az ura nyomott kezébe. A cédulán rajta voltak az összes nyilvános óvóhelyek. Hol a cédula?... Ez a papírlap térítette észre. Most tette bele a retiküljébe. Hogy dermedtségéből megmozdult, azt ennek a cédulának köszönhette. Lehajolt a retikülért és egy távoli rendőr nem kis ámulatára kotorászni kezdett az új retikülben, kapkodva, össze-vissza, míg rá nem kiáltott valaki, hogy menjen a kapu alá!...

Száz kaput látott egyszerre ez a zavart női szem, miközben szaladt is, sodródott is és maga se tudta, hogy miképpen került be a zeneakadémiára, ahol a tantermekből trappolva és vidáman hömpölygött le a fiatalság, hónuk alatt hangszerekkel, a lányok repülő arany frizurával. A fiúk hangos tréfálkozása kísérte a robogó menetet, tanárok igyekeztek rendet tartani a tódulásban, s az utcáról rajokban áradt be a tömeg a kapun, le az állami óvóhely felé. A retikülös szép asszony szeméből potyogtak a könnyek, mikor leült egy pince-padra, két apáca mellé, akik csöndesen elővették olvasóikat, s a nyomasztó csendben morzsolgatni kezdték az imát. Félfüllel hallotta csak, hogy a növendékek tovább vitatkoztak Brahms egyik tételéről. Egy pap breviáriumozott. A sok idegen meglapulva szorongott a folyosókon. Neki olyan szívdobogása volt, s a térde úgy remegett, hogy csak mint egy ködös csodára figyelt ezekre a rózsafüzéres apácákra, zenerajongókra, s némán összehúzódó hallgatag alakokra.

Valaki közeledett a folyosó végéről. Rendet csinált, elosztotta a tömeget, karján szalaggal és nyugalomra intett. Egy zenetanár volt, a légóparancsnok, aki mikor a retikülös szép asszonyhoz ért, csodálkozva fedezte fel, hiszen jól ismerte őt is, az urát is és vidáman köszöntötte. Csak akkor nyúlt érte gyöngéden, mikor meglátta az arcára fagyott könnyeket, s megérezte az asszony karján a test remegését.

– Jöjjön velem, kedves és ne féljen, no jöjjön, bevezetem a mi rendelőnkbe, kap egy kis vizet, csillapító port. Nem lesz semmi baj.

A fehérfalu segélyhely másként festett, mint a folyosó, ahol vastag és ijesztő fűtési, meg vízvezetéki csövek duzzadtak a falon. Itt bent villany égett. Meleg volt. Lakályosság volt. A tanár kezébe vette az asszony kezét.

– Nyugodjon meg kedves, most én fogok az ura helyett magára vigyázni!

– De hol az uram?

– Mindegy az kedves, hogy hol vagyunk ilyenkor. Nézzen körül, az asztal, az ablak, a székek sem sikonganak itt, a doktor úr is nyugodt, én se remegek.

Ezek a példák nem hatottak. Az asszonyt rázta az idegroham. Folyt a könnye.

– Ha itt lehetne mellettem ő is, a fiam is…

A tanár szelíden csitítgatta, tréfált, a falak erősségére hivatkozott a vak véletlent emlegette, százalékokkal érvelt. Keze alatt azonban tovább dideregtek az asszony ujjai. S mikor sok érvéből már-már kifogyott, elővette a költészetet.

–  Ha megígéri, hogy ide figyel rám – de jól –, akkor elmondok most magának egy hindu mesét. Maga mindig szerette a szépet, hát most hallgassa ezt meg arra, hogy mindegy, hogy hol vagyunk ilyen nehéz percekben. Ide figyel?

Az asszony könnyein át próbált mosolyogni.

https://www.pinterest.com/pin/717127940640649617/

–  Pendzsábban a maharáni sétált a kertjében, s a hosszú kavicsos úton egyszerre csak feléje fut a kertésze, dúlt arccal és mikor rémülten és lihegve elért hozzá, a földre vetette magát előtte és könyörögni kezdett neki.

– Maharáni eressz el engem most, s add nekem a legjobb lovadat, hogy elvágtathassak innen Nepálba.

– Miért akarsz te Nepálba vágtatni?

– Találkoztam a halállal. Menekülni akarok tőle Nepálba.

A kertész elvágtatott. A maharáni tovább sétált a kertben és ő is találkozott a halállal. Azt mondja neki:

– Miért ijesztetted úgy meg a kertészemet?

– Én nem ijeszetettem meg, – felelte a halál. – A kertész félreértette az én mozdulatomat, maharáni. Mert én csak csodálkoztam, hogy a te kertészed még mindig itt van Pendzsábban, holott nekem őt ma este Nepálból kell elvinnem…

– Nos, – kérdezte a nyugodt zenetanár az asszonyt: – aggódik-e és fél-e még?

A felelet nem szó volt. A tanár tenyere alatt az asszony keze pihent és nem remegett. A könny megállt nagy fekete szemében.

– Igen, – mondta. – Mindegy… Igaza van.

És nyugodtan ülte végig a riadót, amelyen pillanatnyilag – minden más érvet leverve – győzött a bölcs irodalom.

 bombazas.jpg

Van értelme csinálnom…

Van értelme csinálnom, amikor azt írjátok, hogy örömmel jöttök fel az oldalaimra.

Van értelme csinálnom, amikor olyan visszajelzést kapok, hogy többet tudtok már egy témáról a blogomnak köszönhetően.

De van értelme csinálnom azért is, mert nagyon élvezem, hogy úgy és arról írhatok, ami érdekel.

És végül van értelme csinálnom akkor is, amikor azt látom, Ti is más szemmel tudjátok nézni a világot. Mert olyan jó, hogy a Herendi – Zsolnay – Hollóházi hármason kívül együtt tudunk rácsodálkozni marginálisnak hitt témákra. Legyen ez a téma harmadosztályú porcelán, negédes nipp, vagy egy Alföldi étkészlet.

Alföldi porcelán. A napokban leveleztem egy gyűjtőtársammal. Konkrétan ugyanazt gyűjti, amit én: az Ambrus Éva által tervezett Bella-207 nevű étkészletet. A szabadidejének jelentős részét erre áldozza, a hétvégéken családi kirándulással egybekötve mennek az ország minden szegletébe egy-egy darabért. Csodálatos gyűjteményt hoztak létre, amit egy weboldalon is megörökítettek. Ajánlom, hogy megnézzétek és inspirációt merítsetek innen, hiszen a fotók is roppant profik és guszták! (Az alábbi fotókat is erről az oldalról tettem be a pinterest táblámba és mutatom meg Nektek.)

https://www.pinterest.com/pin/717127940640024912/

Ja! És a gyűjtőtársam is bőven harmincon belül van… Ahogy látom, modern lakásban él a családjával, ahová elképesztően jól illik ez az évtizedekkel korábban gyártott „menzamintás” étkészlet.

https://www.pinterest.com/pin/717127940640024918/

Nem tudok kifogyni a témákból. Egyre több és egyre meghökkentőbb dolgokról szeretnék írni, ami aztán már tényleg igazán súrolja a nagyipar és a művészet határát. Érdekel ez a feszültség, hiszen a művészet, kreativitás, forradalmi forma a Sixtus-kápolnán túl ott van minden hamutartóban, bögrében és almareszelőben.

https://www.pinterest.com/pin/717127940640024939/

 

Herendi Fohász – egy korai „eretnek” porcelán leleplezése

Hetekkel ezelőtt keresett meg két gyűjtő ismerősöm a következő problémával.

Egyikük nem olyan rég vette meg az alábbi, hatvanas évek után gyártott Herendi szobrocskát. Tette mindezt úgy, hogy nem is gyűjt Herendit, de ezt a darabot mégsem tudta a bolhapiacon hagyni. (Megértem.) Mivel nem tudott semmit a szobrocskáról, az egyik facebook csoportban is érdeklődött a figura történetéről.

figura.jpgFotó: a gyűjtő engedélyével.

Ha jól tudom, a tagok közül nem nagyon tudott senki segíteni, viszont egyikük mutatott egy 1940-es években készült nagyon hasonló szobrocskát. Ez a darab már kicsit más méretű volt, a festés pedig abszolút különbözött az előzőtől, a kereszten nem volt Jézus, ráadásul a feszület anyaga minden másra hasonlított, csak nem a porcelánra. Íme, a kép erről a darabról is:

figura_1.jpgFotó: a gyűjtő engedélyével.

Tehát adódott a kérdés, hogy mi van most:

  • hányféle festés létezik?
  • van Jézus, vagy nincs Jézus?
  • mi a hivatalos mérete a kis szobornak?

A kérdés végül hozzám is eljutott.  És milyen jó, hogy így történt, mert nekünk is van egy pont ugyanilyen, hetvenes években gyártott nippünk, amiről mi csak annyit tudtunk, hogy Fohász a címe. :)

Így aztán írtam Herendnek. Az innen kapott választ most itt is megosztom, hadd okuljon belőle mindenki, akit ez érdekel.

Szóval:

  • A Herendi Porcelánmanufaktúra is megerősítette azt, hogy a kompozíció neve Fohász.
  • Tervezője Lőrincz István.
  • A tervezés éve: 1940-es évek.
  • Hivatalos méret: 14,8 cm.
  • Ilyen figurák csak egyféle formaszámmal készültek (5627).
  • A gyár csak és kizárólag Krisztussal gyártotta az alábbi képen látható színezéssel:

 my_post_6_1.jpgKép: saját. 

Tehát: az a gyűjtő ismerősöm, akinek a tulajdonában álló Fohász 9 cm magas, nincs rajta Krisztus és furcsa a kereszt anyaga, NEM A HIVATALOS VERZIÓ. Ez egy „eretnek” darab. Az én feltételezésem szerint ennek az lehet az oka, hogy egy gyári munkás kihozta a gyárból ezt a nem szabványméretre kiégett darabot, otthon valamilyen anyaggal (talán fával) kipótolta a keresztet, és saját fantáziája szerint megfestette a figurát. Erre utal a szobrocska alján látható jelzés is, ahol „véletlenül” kimaradt a címer alatt a hivatalos, kékkel felvitt „Herend” felirat:

jelzes_1.jpgA "házi festésű" Fohász jelzése

rendes_negyvenes_1.jpgNegyvenes évek - hivatalos - Herendi jelzései. Forrás: Herendi porcelán márkajegyei. Herend, (2002.) 22 l.

Mindenesetre Lőrincz Istvánról (1901-1985), a szobrocska tervezőjéről annyit tudunk, hogy 1938-tól volt a Herendi Porcelángyár műteremvezetője[1], majd 1949 és 1956 között Gádor Istvánt leváltva a Magyar Iparművészeti Főiskola porcelántervező tanszékének vezetője volt.[2]

A Lőrincz Istvánról szóló, artportalon olvasható cikk szerint „a művész 1957-től szabadfoglalkozású művészként alkotott. Műtermében fémoxidokkal és fehér fedőmázzal égetett porcelán dísztárgyakat hozott létre, anyag és mázkísérleteket folytatott. Fémmel kombinált félporcelán tárgyai a 60-as években technikai ritkaságnak számítottak”. Én sajnos nem találtam képet ezekről a különleges kerámiákról. Úgy sejtem, hogy Katona Imre Mai magyar kerámia c. munkájában talán van róluk valami reprodukció, de sajnos mostanában nem jutok el olyan helyre, ahol kézbe vehetném a kötetet.

Ha esetleg van Lőrincz István fémmel kombinált félporcelánjairól képed, kérlek, küldd el a regikeramiak@gmail.com címre, hogy mások is láthassák ezek a tárgyak! :)

 

 

 

 

 

[1] https://artportal.hu/lexikon-muvesz/lorincz-istvan-5424/

 

[2] https://artportal.hu/lexikon-muvesz/lorincz-istvan-5424/ , ill. Szilágyi András: A magyar iparművészet története 1945 után. Különös tekintettel a design fejlődésére és a szilikát művészetekre (kerámia, üveg, porcelán). Doktori disszertáció. 2011. Eötvös Loránd Tudományegyetem. Művészettörténeti Doktori Iskola. 205 l. A dolgozat interneten is olvasható!

A Zsolnay babaporcelánom nagy testvére

Van ez a babaporcelánom, aminek ugye se jelzése, se semmije, de mégis mindenki úgy gondol rá, mint Zsolnay termékre. Engem kifejezetten idegesített, hogy nincs rajta semmi, így pedig nem is voltam hajlandó elfogadni, hogy ez Zsolnay.

baba.jpgKép: saját.

Tegnap viszont őrült nagy szerencsém volt Nagymaroson. Futóversenyre vártam és a rajt előtt még volt időm bekukkantani a helyi bolhapiacra. A hely annyira jó volt, hogy azonnal találtam magamnak egy Alföldi Porcelán tálat a gyűjteményembe és az alábbi képen látható Zsolnay tányért. Ami ugye mázra, festésre kiköpött nagy testvére a babaporcelánomnak.

tanyer.jpg Kép: saját.

Innentől kezdve pedig mások sejtése bizonyosságot nyert: a babaporcelánom minden kétséget kizárva Zsolnay gyártmány. Mutatom a nagy tányér jelzését:

 jelzes.jpgBrestyánkszky Ilona könyve szerint az ilyen zöld színű jelzéseket az 1920-as években használták.

Kép: saját.

Itt ugye látható, hogy negyedosztályú termékről van szó, a dekor neve pedig alighanem „Éva”. (Talán a babaporcelánom azért nem kapott semmijen jelzést, mert az már inkább az ötödosztályú kategóriába tartozik. Nem csodálnám, mert van rajta rendesen mázhiba.)

A félmaratonom szenvedősre sikeredett. Így jár az, aki struktúra nélküli örömfutásokra adja a fejét és nem készül rendesen. Annyiban viszont nagyon megérte rajthoz állnom, hogy előtte felfedezhettem a nagymarosi bolhapiacot, ahol 5 perc alatt 2 új családtagot is találtam. Megérte egy kicsit szenvedni.

 

egyutt.jpgKép: saját.

 

 

 

Alföldi porcelánt gyűjteni…

Alapvetően én nem vagyok gyűjtő. Tavaly viszont, miután megörököltem a nagyanyám retro Alföldi porcelán kannáját, eldöntöttem, hogy ennek a Bella-207 nevű készletnek a többi darabját is beszerzem. (A tervezőjéről és a tervezés körülményeiről itt olvashattok.)

Most itt tartok:

agi2.JPG Kép: saját.

Azaz, ami már megvan:

  • nagyanyám teáskannája
  • 3 db. bögre
  • 4 db. kávés csésze, 6 (!) db. aljjal
  • cukortartó
  • tejszínkiöntő
  • és egy levesestál

A cél az, hogy egy (legalább) hat személyes étkészletet össze tudjak szedni.

És ilyen tálakkal lesz - majd - teljes a készlet:

De miért pont ez a készlet kell nekem?

Azért, mert

  • nekem ez „antik magyar IKEA”, azaz ipartörténeti emlék,
  • stílusos és vidám (+ nagyon élvezem, hogy a legtöbb ember azt hiszi, megőrültem, hogy nem Herendit, vagy Zsolnayt szeretnék),
  • hogy legyen a szokásos vasárnapi ebédekhez egy normális étkészletünk,
  • bírja a strapát és nagyon jól „rakásolható” a szekrényben.

Egyébként tegnap az egyik legismertebb online piactéren nézelődtem lecsapható zsákmány után. Magamnak most sajnos nem találtam semmit, de egy ugyanilyen Bella-207 kávés készletre akadtam rá, mint a miénk, csak más színű dekorral. (Azt hiszem, jó ritka lehet!) Az ára is megdöbbentő volt: 9.000 Ft-ot kér érte az eladó.

vatera2.JPG

Amint az látszik, a kép forrása: vatera.

Vajon tényleg fel fog menni a retro és igazán jól végiggondolt, markáns Alföldi porcelánoknak az ára? A magam részéről én nagyon örülnék, ha egy eseteleges áremelkedés azt jelentené, hogy egyre többen gyűjtik ezeket a darabokat.

Bár továbbra sem tartom magam gyűjtőnek, valami kezd bennem is megborulni: ha nekünk nem is szándékozom további készleteket venni, a húgomat a harmincadik születésnapja alkalmából megleptem ezzel a másik Alföldi teáskészlettel… Csak, hogy legyen egy rendes szettje… Sajnos nem tudom, hogy ki tervezte, de szerintem tüneményes!

anna2.JPG

Kép: saját. 

Mi történt Ernst Lajos hagyatékával? II. rész.

Mivel egy ideig még nálunk van az az Árverési közlöny, melyet a BÁV előzményének számító Postatakarékpénztár adott ki Ernst Lajos hagyatékának árveréséről, van időm egy kicsit foglalkozni a benne szereplő tételek későbbi sorsával. A dolgot az is érdekessé teszi, hogy a katalógusban ceruzával az akkori, 1939-es leütési árak is fel lettek tűntetve.

A tegnapi részben egy Fischer Mór arcképével díszített Herendi váza nyomába eredtem. A mai részben Ernst holicsi kerámiagyűjteményét nézzük meg.

Az alábbi képeken szereplő tárgyak a holicsi, első magyar kerámiaüzemként ismert gyár termékei a XVIII. második feléből. A katalógus képei persze nem a legjobbak, alig lehet kivenni belőlük valamit.

893.jpg

926-930-929.jpg

927-931-928.jpg

Na de a kikiáltási áruk láttán már leesik az áll… A legolcsóbb dísztál 250 pengőről indult, a legdrágább 400 pengő volt. Egy kávéskészlet pedig 600 pengőről indult…

Amikor a tegnapi Herendi váza mai árát akartuk az egyik facebook csoportban megsaccolni, a csoporttársak erre az 1936-os dalra emlékeztettek:

„Havi kétszáz pengő fixszel,/ ma egy ember könnyen viccel.”

Hát, ilyen szemmel kell ezeket az árakat nézni!

És fentebb még csak a kikiáltási árról írtam… Lássuk, mi lett a vége! A kávéskészlet 3350 pengőért, a legdrágább dísztál 1250 pengő értékben kelt el! A 7 tételből a tételek mellé írt halovány ceruzás megjegyzés szerint 5 tételt egy bizonyos múzeum nyert el összesen 7120 pengő értékben.

Még mielőtt elárulom, melyik intézmény volt a boldog nyertes, megosztom veletek, hogy mi okozta ezeket a magas árakat.

Ezek a kerámiák nagyon „becses” darabok. Tekintve, hogy ún. castellii stílusban készültek, méghozzá igen magas színvonalon, a legnagyobb ritkaságnak számítanak. A korabeli árverési közlöny szerint maga Ernst Lajos is komoly áldozatokat hozott megvételükért. „Valamennyi könnyű kézzel, frissen van festve, úgy hogy bátran az itáliai eredetiek mellé állíthatók.”[1] Talán pont azért, mert tényleg egy itáliai mesterhez köthető a darabok születése… (Antonio Terchi, sienai majolikaműves.)

A szerencsés licitáló pedig a Nemzeti Múzeum volt.

Mutatom a képeket, hogy mi vezetett a megfejtéshez.

https://www.pinterest.com/pin/717127940639281204/

https://www.pinterest.com/pin/717127940639281194/

 

Ernst Lajos (1872-1937) műgyűjtő, az első magyarországi magánmúzeum megalapítója volt. Gyűjteménye a magyar vonatkozású könyvektől, oklevelektől kezdve az iparművészeti tárgyakon át a festményekig terjedt. A húszas évek végén a gazdasági válság hatására tönkrement. Anyagi gondjai miatt 1937-ban öngyilkos lett.[1]

Az Ernst-hagyaték elárverezésére 1939-ben a Postatakarékpénztár által szervezett árverésen került sor. „Ilyen árverés, vagy csak ezt is közelítő kollekció alig került Magyarországon eladásra.” A kilenc napig tartó árverésen 1923 tétel kelt el 43.708 Pengő értékben, 805 tétel eladatlan maradt. Az aukción rengeteg közgyűjtemény képviseltette magát. Az Országos Széchenyi Könyvtár volt a legjobb helyzetben, hiszen az államtól vásárlásra 20.000 Pengőt kapott.[2]

Szerencsés volt ez a mai nyomozás… Remélem, holnap is sikerül a katalógus egyik tételére ráakadni! Majd meglátjuk… Vagy nem...! :D

 

[1] Az Ernst Múzeum anyagának árverése. Árverési közlöny. 1. rendkívüli szám. Bp. M. Királyi Postatakarékpénztár Igazgatósága.66-67 l.

Mi történt Ernst Lajos hagyatékával? I. rész.

Az előző részben a BÁV elődjének számító Postatakarékpénztár árveréseiről írtam. Itt szóba került az is, hogy az egyik nálunk lévő árverési katalógus pont Ernst Lajos gyűjteményének felszámolásáról szól. Leütési árakkal.

Az egyik facebook csoport tagjai elolvasván az írást nekem szegezték a kérdés: jó, de mi történt konkrétan az Ernst-hagyaték tárgyaival, mennyiért keltek el, és egyébként is mutassak pár képet!

A kérdés jogos! Van pár kikiáltott tételről fotó a katalógusban, így hát apránként megpróbálok egy-egy konkrét tárgy sorsáról írni, már amennyire van erre módom...

1. Akkor nézzünk egy konkrét tárgyat:

2_1_1.jpg

Ez a porcelánváza Herenden készült 1847-ben, egyik oldalán a porcelán látképével, a másikon Fischer Mór képmásával. Az árverésre kerülés pillanatában már javított volt. Jelentősége nem csak korában, hanem a rajta látható képekben is tetten érthető… egy közgyűjtemény számára igazi kuriózum, ha egy ilyen tárggyal illusztrálhatja a magyar ipar történetét…

Kikiáltási ára 50 pengő volt és 62-ért kelt el.

2. Ki vette meg?

Mivel az aukciós katalógusban csak ceruzás leütési árak vannak, az akkori vevő kiléte továbbra is homályba vész. De legalább azt tudom, hogy hol van most a váza: az Iparművészeti Múzeumban. Íme a fotó:

https://www.pinterest.com/pin/717127940639266724/

 

Ernst Lajos (1872-1937) műgyűjtő, az első magyarországi magánmúzeum megalapítója volt. Gyűjteménye a magyar vonatkozású könyvektől, oklevelektől kezdve az iparművészeti tárgyakon át a festményekig terjedt. A húszas évek végén a gazdasági válság hatására tönkrement. Anyagi gondjai miatt 1937-ban öngyilkos lett.[1]

Az Ernst-hagyaték elárverezésére 1939-ben a Postatakarékpénztár által szervezett árverésen került sor. „Ilyen árverés, vagy csak ezt is közelítő kollekció alig került Magyarországon eladásra.” A kilenc napig tartó árverésen 1923 tétel kelt el 43.708 Pengő értékben, 805 tétel eladatlan maradt. Az aukción rengeteg közgyűjtemény képviseltette magát. Az Országos Széchenyi Könyvtár volt a legjobb helyzetben, hiszen az államtól vásárlásra 20.000 Pengőt kapott.[2]

 

[1] http://epa.oszk.hu/00000/00021/00201/pdf/1940_181-183.pdf

Aki szeretne bővebben olvasni Ernst Lajosról, annak ajánlom Róka Enikő tanulmányát:

http://www.epa.oszk.hu/00000/00003/00025/roka.html

[2] http://epa.oszk.hu/00000/00021/00201/pdf/1940_181-183.pdf

Egy régi magyar film, a BÁV elődje és a háború előtti műtárgypiac

Kezdődött azzal a történet, hogy hetekkel ezelőtt megnéztem Bánó András Licit c. műsorából pár részt. Érdekes volt, szerettem, már csak azért is, mert az egyikben volt egy bejátszás egy régi magyar filmben látható árverésről.

Később bekerült hozzánk néhány Árverési közlöny, melyet a BÁV elődszervezete adott ki aukciós katalógus gyanánt a két világháború között. Megtetszett a dolog, hiszen némelyikben a leütési árak is szerepeltek, mi több: az árverési feltételek mellett frappánsan összeszedett előszóban írták le az aktuális műtárgypiaci trendeket.

Az túlzás, hogy innentől nem tudtam nyugodtan aludni, de azért érdekelni kezdtek a régi árverések. Egy borús, télvégi szombaton hónom alá csaptam a dögnehéz laptopom és beköltöztem a Széchényi Könyvtár mikrofilmtárába, hogy további Árverési közlönyöket bogarásszak át.

Hogy a történet elejére kanyarodjam: pár napja ismét megnéztem a Bánó András által készített interjút, benne az említett filmrészlettel. És itt jött a döbbenet, ugyanis a filmben zajló árverés katalógusa megegyezik a nálunk lévő egyik 1939-es Árverési közlönnyel! A kikiáltott tételek persze mások, de az is megegyezik, hogy mindkét aukciót az Árverési Csarnokban rendezték meg. Mutatom a katalógust és filmrészleteket:

my_post_19.jpg

A film Karosszék címen került annak idején a mozikba Szeleczky Zita, Szilassy László és Latabár Kálmán főszereplésével. Mivel valamennyire sikerült tegnap megtanulnom videót vágni, amint az látható, a mondandóm illusztrálására ebből a filmből láthattok most részleteket.

my_post_20.jpg

Képek forrása: mozi.24.hu/filmek/1939/karosszek ill. szeleczkyzita.paranox.hu/filmek

A BÁV elődje az Állami Zálogházak és a Postatakarékpénztár egyesülésével jött létre 1924-ben[1], de 1920-ban az Árverési Csarnokban már rendeztek aukciókat. Egy 1920-as aukciós katalógus előszava szerint a kezdeti árverések célja többek között az volt, hogy a háború után anyagilag megcsúszott középosztály eredményesen adhassa el régi értéktárgyait. „Aki a magyar középosztály szomorú helyzetét közelről ismeri, már régóta keserűséggel látja, hogy a jobb időkből megmaradt ingóságok, értéktárgyak mint cserélnek gazdát olcsó pénzen, hogy azután külföldön drágán értékesíttessenek. Károsodik ezzel az eladó és károsodik az ország. (...) A közvetítő szerepét vállalta az állami Árverési Csarnok, amikor minden hónapban egy-egy "Nemzeti vagyonmentő vásár" rendezését határozta el.”[2]Ezek a kezdeti árverések nagyon rövid idő alatt annyira sikeresek lettek, hogy hamarosan művészeti aukciók megtartására is sor került.[3]

Jöjjön itt egy részlet az árverésről egy néniről, akinek nagyon kell a pénz:

Az akkori árverések nem tárcsák emelgetésével zajlottak: az aukció vezetője bemondta a tárgy kikiáltási árát, majd a licitálók kézfeltartással jelentkeztek a tételért az általuk ajánlott összeggel. „Az árverés úgy történik, hogy az árverésvezető a sorra kerülő tárgy katalógusszámát, valamint a kikiáltási árát élőszóval kihirdeti, amire a venni szándékozók kézfelmutatással teszik meg ajánlatukat.”[1]

Akkor jöjjön egy licitharc Szerelczky Zitával:

Sikeres licit esetén a helyszínen azonnal ki kellett fizetni a teljes vételárat (- ma már ezzel kapcsolatban jóval megengedőbbek a szabályok). Sőt: a teljes ár kifizetése után, ha a vevő 8 napon túl sem gondoskodott a nyeremény elszállításáról, a ház újra elárvereztethette a tételt.[1]

Mennyire volt nagy élet a műkincspiacon? Bár voltak kisebb-nagyobb hullámzások, bizonyos szempontból 1939-ben még jól ment a szekér: „Az utóbbi hónapok tapasztalatai azt mutatják, hogy vevőkben nincs hiány. Állandóan csökken másfelől a piacra kerülő műtárgyak száma, úgy, hogy az igények kielégítése és a megfelelő színvonal fenntartása egyre nehezebbé válik.”[2]

MICSODA? Kicsit furcsa ezt olvasni, pedig egyre nehezebben tudtak megfelelő kínálatot biztosítani a rendezők egy-egy árverésre, melyet egy 1935-ös katalógus előszava is bizonyít: „Az összeomlás utáni évtized rohamosan fosztotta meg a családokat szeretettel őrzött műtárgyaiktól. Nagyrészük idegenbe vándorolt s boldogabb országok ingóvagyonát gyarapítja. Ami itthon maradt, erősebb kezekbe jutva, nem egyhamar kerül ismét piacra.”[3]A legnagyobb ritkaságnak a céhes időkből származó ezüsttárgyak számítottak, melynek hiányára már egy 1922-es katalógus is felhívta a figyelmet.[4]

De a kedvencem az, ahogy az Árverési közlöny az európai piacra betörő amerikai vevők vásárlóerejét és ízlését írja le:

„Érdekes, hogy az ízléséről nem éppen híres Amerika ma elől jár a nagyapák idejéből való egyszerű, de kedves házi holmi kedvelésében. A legprimitívebb bútordarab vagy berendezési tárgy is, feltéve, hogy amerikai vagy legalább is angol-hollandi eredetűnek látszik, értékben műtárggyá válik az amerikai ember szemében s ennek megfelelő árat lehet vele elérni. Talán nem járunk rossz nyomon, ha részben ennek tulajdonítjuk Európában is a XVIII-XIX. századi mindennapi holmi árainak gyors emelkedését és egyre ritkábbá válást. Az amerikai kereslet kielégítésére kétségkívül Európának kell odaadni a maga tárgyait, amelyek aztán élelmes kereskedők kezén amerikaivá válnak.”[5]

Porcelánnal nem volt gond: bécsi, cseh gyárak termékei mindig kaphatóak voltak, a gyűjtők ezeken felül nagyon szerették a herendi gyár korai időszakából származó tárgyakat, és a Zsolnayt is szép számmal lehetett vásárolni.

A film érdekessége, a ma már régiségnek, akkor modern dolognak tekintett csőbútor emlegetése is. („A cső a kályhába való!”)

Hát… ma egy újonnan gyártott Breuer Marcell marhabőr szék több, mint fél millió forint. És kényelmes és nem dől fel benne az ember és dehogy is kályhacső! És ha már fentebb emlegettük az amerikaiakat: azért Breuer nagyon szépen kifuthatta magát az USA-ban…

És még egy:

A Licit c. műsorban szóba került Félegyházi László Utazás, 1933 c. festménye, mely a Karosszék c. filmben is feltűnik - mint díszlet. Ez az a kép, ami 2016 végén a Kieselbach Galéria árverésén 7.500.000 Ft kikiáltási árral szerepelt (9.000.000 – 16.000.000 Ft becsértékkel).

A Karosszék c. filmben látható árverési katalógus – további, leütéseket is tartalmazó példányokkal a Portobello Aukciósház első online árverésén lesz megvásárolható. (Az egyik, 1939-es katalógus az  Ernst Múzeum gyűjteményének elárverezéséről szól, méghozzá leütési árakkal!)

És végül:

Madonnát is megfoghatták az aukciók és a régi tárgyak, hiszen W.E. című filmje is egy árverés körül bonyolódik. Ha már megtanultam videót vágni, mutatok ebből is egy részletet… Csak a hangulat kedvéért…

[1] Árverési Közlöny. 7. rendkívüli szám. Kiadja a M. Kir. Postatakarékpénztár Igazgatósága. Bp. 1934. M. Kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka. 7 l.

[2] Árverési Közlöny. 5. (karácsonyi) rendkívüli szám. Kiadja a M. Kir. Postatakarékpénztár Igazgatósága. Bp. 1939. M. Kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka. 9 l.

[3] Árverési Közlöny. 4. rendkívüli szám. Kiadja a M. Kir. Postatakarékpénztár Igazgatósága. Bp. 1935. M. Kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka. 7 l.

[4] A nemzeti vagyonmentő vásár 1922. október havi kiállításának katalógusa. 1922. Árverési Közlöny. III. évf. 5. sz. Bp. 1922. Állami Árverési Csarnok Igazgatósága. 3-4 l.

[5] A m. kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának 1927 március-áprilisi aukciója. 1927. VIII. évf. 2. sz. Bp. 1927. Állami Árverési Csarnok Igazgatósága. 6 l.

 

[1] Árverési Közlöny. 7. rendkívüli szám. Kiadja a M. Kir. Postatakarékpénztár Igazgatósága. Bp. 1934. M. Kir. Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka. 7 l.

[1] http://bav.hu/cegtortenet#content_1920allamiarveresi.

[2] (Nemzeti vagyonmentő vásár.) Árverési Közlöny. Kiadja az Állami Árverési Csarnok és Beraktározási Vállalat és Igazgatósága. I. évf. 1. szám. Bp. 1920. Állami Árverési Csarnok és Beraktározási Vállalat és Igazgatósága. 1 l.

[3] http://bav.hu/cegtortenet

 

Ez a mai magyar műtárgypiac! Interjú Kovács Károly független műtárgybecsüssel. II. rész

 

 

Nekem ez a rész a kedvencem, mert szó esik benne arról:

my_post_6.jpg

 

Kovács Károly független becsüssel, a http://mutargyklub.hu/ szerzőjével készült interjúm utolsó része következik…

 

https://www.pinterest.com/pin/250583166751354383/

Régi kerámiák: Nagyon őszintén írod a blogod. Nem félsz attól, hogy olyan ellenségeket szerzel, akik miatt később kellemetlenségeid adódhatnak?

Kovács Károly: Én az oldalamat azért is csinálom, mert nyitottnak és nyilvánosnak kell lennie mindennek. Van egy folyamatos harc az eladók és a vevők között, ami egy vicc szerintem. Ez olyan, mintha a vevő gyűlölné a péket, a pék a vevőt, de mégis muszáj kenyeret venni valahol. Ez egy áldatlan állapot. Én azt mondom: ha mindenki látja azt, hogy ez hogyan működik, ki hogyan él és ki az, akivel vigyázni kell, akkor nem kell mindenkit utálni. Nem írok úgy, hogy bárki beazonosítható legyen és neki ez kellemetlen lenne. Sok csúnya dolog történik ebben a szakmában, de ezek nem olyanok, amik érintenék az átlagembert.

Régi kerámiák: Amikor piacon vagy, az ismerős eladók tudják, hogy magadnak vásárolsz?

Kovács Károly: Bizonyos dolgokat tudnak, hogy mi az, ami engem érdekel, de nem tudják azt, hogy én ezt a saját gyűjteményembe akarom betenni. Azért elég komoly bennfentes kereskedelem folyik a műtárgypiacon. Sokszor azt is szoktuk mondani, hogy gyakorlatilag egymástól vásárolunk, mert vevő nincs. Annyira nulla a jelenlegi műtárgypiac, hogy aki a legutolsó volt a sorban, annál marad a tárgy és ő várja majd a vevőt. Azért van egy ilyen csibészség is a kereskedőkben egymás közt, hogy jól van cimbora én már tettem rá, te is tegyél rá egy kicsit… Ha ismernek, és tényleg kedvelitek egymást, akkor ez egy idő után kialakul. Nincs rivalizálás. Ez egy nagyon baráti társaság egyébként.

Régi kerámiák: Én sem érzek nagyon zavaró rivalizálást.

Kovács Károly: Én úgy látom, hogy ebben szintek vannak. A kereskedők közt is hierarchiák vannak. Vannak ezek a talpalós kereskedők. Kimennek házhoz, valahonnan beesnek egy címre. Bemegy, kirámol mindent, aztán elmegy vele az Ecserire, körbejárja az összes kereskedőt és megpróbálja nekik eladni az áruját. Ez a legalja. Senki nem szereti őket, mert csak problémát okoznak. Rossz hírét viszik a szakmának. A másik típus, valóban ez a hiéna alkat, aki reggel fél hatkor már kint van a piacon. Nem is az a baj, hogy hajnalban kimegy, hanem a stílussal van a gond. „Én már megfogtam!!!! Az az enyém…!!!” Aztán hazaviszik és felrakják a vaterára vagy a jófogásra. Kicsit szakmaiatlan. Jó darabokat sosem vesz, mert nem ért hozzá. És van az a kereskedő, aki hirdeti magát az újságban, kimegy házhoz, honlapot üzemeltet, nem mondom, hogy nem húzza le az eladót, de ők azért nem tekintik konkurenciának a másikat. Mindenki dolgozik, ahogy tud, minden szombaton találkoznak az Ecserin, mindenki kezet fog, meghívják egymást egy kávéra stb. Pont a karácsony előtti utolsó alkalommal… hát… gyakorlatilag térdig jártunk a piacon a süteményekben.

https://www.pinterest.com/pin/250583166751354807/

 Régi kerámiák: Amióta benne vagy ebben az egészben, mit látsz? Volt valami olyan kategória, ami annak idején nagyon ment, ma pedig már alig lehet eladni? És fordítva: van valami, ami korábban senkit sem érdekelt, de mára mégis nagyon keresetté vált?

Kovács Károly: Gyakorlatilag, ami lezuhant, az szinte minden. Amikor én ezzel elkezdtem foglalkozni… az olyan 2003-2004 volt, akkor elég jó kereslet volt mindenre. Gyakorlatilag éhség volt a műtárgyakra. Jó befektetésnek tűnt. Elég sok furcsa pénz került akkor az országba, elég sokan jól megszedték magukat. Azokat az új villákat valamivel be kellett rendezni. Sikk volt elmenni egy árverésre, sikk volt telefonon licitálni. Gyakorlatilag mindennek nagyon fent volt az ára, ami aztán megtorpant. Ez elkezdett lezuhanni és nagyon kevés dolog volt, ami nem ezt tette. Az üvegtárgyak gyakorlatilag életüket vesztették. Ezüst tárgyak úgy ahogy… Ami talán kicsit emelkedőben van, azok az art deco ezüstök. De most őszintén szólva: a piacon 200-250 forint/grammért már lehet art deco ezüstöt kapni – persze óriási kockázattal. De árveréseken olyan 450-500 Ft/grammért ezek simán elmennek. Hát festmény, az úgy ahogy, de tartja magát. Az mindig olyan menekülő rész volt, amibe úgy bele-beletették az emberek a pénzüket. Szobrok, egyéb bronztárgyak: nulla. Porcelán: a Herendi meghalt, ha nem Viktória minta van rajta, akkor senkinek nem kell. A különböző virágmintás készleteket már nem veszi senki. Ha kiviszek a piacra egy virágmintás kávéskészletet, szerintem 20-25.000 forintért tudom eladni. Talán. Ez nem működhet nagyon. De a jobb darabok viszont igen. Egy Herendiből az Óherendi. A szalagos és azelőtti jelzésekkel, azok jöhetnek.

Régi kerámiák: A többi porcelánnal mi a helyzet?

Kovács Károly: A Zsolnay mindent visz most. Abból bármit meg lehet venni. Ha felbukkan a piacon egy jobb darab és az ember ért hozzá, nyilván csak akkor. Meg kell venni és egy év múlva olyan kétszeres haszonnal még biztosan eladható. A jó daraboknál nincs olyan, hogy nem adják el. Az minden aukción elkel. Olyan pénzekért, hogy irreális. Persze ez is össze fog omlani… Nem tudjuk, hogy mikor, de még egy pici van benne szerintem. Először a historizáló kerámiái mentek a Zsolnaynak, én legalábbis azt láttam. Aztán jött a szecesszió, ezekből a jó darabok most kezdenek elfogyni. De mivel a szecessziós szobrokat a Zsolnay gyár a tízes, húszas években újra elkezdte gyártani, már azokra is van igény. És ebben látom azt, hogy érdemes ezeket esetleg vásárolni. Igazán ritka, jó eozinos darabok a harmincas évekből, ezek a pajzspecsétes keretes „Made in Hungary”, mélybordó talp és a ritka darabok. De csak a ritka darabok. Azokat még viszonylag olcsón, pár 100.000 forintért meg lehet venni. A következő ez lesz, én úgy gondolom, mert fogynak ki a szecessziós darabok a 19. századból, viszont igény még mindig lenne rá. Még mindig a befektetési tanácsadók azt mondják az ügyfeleknek, hogy Zsolnay, Zsolnay, Zsolnay!! Ami ott van az árverésen, azt vesszük és visszük. És egy év múlva meg majd mindenki visszadobja a piacra, aki nem igazi gyűjtő. Na! Ezt várom: hogy amikor majd mindenki bevásárolt, és lesz egy komolyabb infláció, és már megéri a bankbetét. És akkor az aukciók tele lesznek Zsolnayval, az áruk pedig leesik. Nagyon sok kerámia került most befektetőkhöz.

https://www.pinterest.com/pin/717127940638915916/

Régi kerámiák: És más területen mit látsz?

Kovács Károly: A bútorok meghaltak, ott nincs mit tenni. A jó art deco darabok még azért elmennek. Én azt látom, hogy a bútorok és sok minden más is annak esett az áldozatául, hogy a régi gyűjtők meghaltak, fiatal gyűjtők pedig gyakorlatilag nincsenek. Az ikeás bútorokkal nem lehet versenybe szállni és ma már nincs arra igény, hogy Zsolnayból, vagy Herendi étkészletből ebédeljünk vasárnap. Ma ez van… de ilyen mindig volt! Ettől azért nem szabad megijedni! Sokszor hallom kereskedőktől, hogy hát ez a szakma meghalt! Ez a helyzet a kereskedők hibája is és sok mindenki másé is, aki ezzel foglalkozik, hogy ezt hagytuk veszni. Ha több energiát fordítanánk arra, hogy ne utáltassuk meg a régiségeket a fiatalokkal és a középkorúakkal… Mert azért nagyon sok középkorúnak lenne erre igénye, de olyan reakcióik vannak, hogy „hát nekem ezzel kapcsolatban csak a rossz emlékeim vannak”, vagy „hát mi is vettünk, de becsaptak vele” vagy „vennék én festményt, de mi pénzt kérnek érte, én azt nem tudom kifizetni”. Ha nem segítjük meg őket azzal, hogy cikkeket jelentetünk meg, barátságosak vagyunk és nyitottak vagyunk és nyíltak vagyunk legfőképpen, akkor ez valóban rosszabb irányba fog menni.

Régi kerámiák: A tálalással is problémák vannak szerintem…

Kovács Károly: Abszolút!

Régi kerámiák: Ha bemész egy régiségboltba, hiába látod, hogy egy-egy darab mennyire jó, az összkép kaotikus, öreges és leszívja az energiáidat. Tisztelet persze a kivételnek…

Kovács Károly: Én sem szeretek bemenni ilyen üzletekbe. A Falk Miksa utcában is van három-négy olyan bolt, ahová be szoktam menni. A többi mellett inkább elmegyek. Egyrészt az, hogy a kirakat egy botrány. Egy botrány!!! Arról nem beszélve, hogy törvény írja elő, hogy ki kell tenni az áru árát. A használt cikkesekre ez ugyanúgy vonatkozik. Hasra ütésszerűen nem lehet árat képezni. Az nem így működik, hogy ha külföldi jön be, akkor 50.000 Ft, ha magyar, akkor 40.000 Ft, de ha szakértő jön be, akkor csak 30.000 Ft. Nem beszélve arról, amikor bejön valaki azzal, hogy tanácsot szeretne kérni…  Na, hát akkor: megjött a balek! Azért van egy-két üzlet, meg a bizományi, ahol ki vannak rakva az árak és ott nincs is probléma.

Régi kerámiák: A gyűjtőket nézve mit látsz? Nemek aránya, életkor, stb.

Kovács Károly: Hát… idősek. Nagyon kevés a fiatal és szakértő gyűjtő. Javarészt férfi gyűjtőkről beszélhetünk. A hölgyek nagyon lelkesek a nem annyira magas árkategóriájú tárgyak terén. Ez persze pénztárca kérdése is. A hölgyek, én azt látom, hogy a drágább darabokat, pl. a festmények vásárlását már ráhagyják a férfiakra. Ha vásárolnak is, inkább érzésre veszik meg a festményt. Én magam is amúgy festményt így veszek meg. Nekem otthon nincs igazán komoly kép a falon. A feleségemmel elmegyünk egy aukcióra, előtte persze megnézzük a kiállítást is. Ott megbeszéljük, hogy tetszik-e ez vagy az a kép, és ha igen, megvesszük. De akkor is 10-20.000 Ft-os képekről beszélünk!

Régi kerámiák: De ez egy jó program is! Arról nem is beszélve, hogy otthon legalább nem egyenképek lógnak az ember falán… Mik a további szakmai céljaid? A festménybecsüs tanfolyamot már említetted.

Kovács Károly: Szeretnék a festményekhez is annyira érteni, mint a porcelánokhoz és a kerámiákhoz. Szeretném, ha sikerülne annyit elérni tíz éven belül, hogy általam népszerűbbé váljon a régiség a köztudatban. Talán ott van keresnivalóm. Úgy érzem, hogy oda lehetne tenni sok mindent azért, hogy az átlag gyűjtőjelölt tényleg gyűjtő legyen. És ne sikkadjon el annyiban, hogy az első két-három csalódás után rossz szájízzel eltűnik. Nagyon szeretném, ha lehetne ez annyira népszerű, hogy a blogomból továbblépve, akár tévében, rádióban egy sorozat készül erről. Ha belegondolsz, nincs semmi, ami a magyarországi műtárgy kereskedelemről szólna. Van sok szakmai fórum, de ezek nem az átlagemberhez szólnak, ezzel nem tud mit kezdeni. Én olyanokra gondolok, mint amilyen a Másfélmillió lépés Magyarországon c. sorozat volt régen, ami rettenetesen nagy divattá tette a kirándulást és kialakult egy ilyen kultúra. Vagy a főzős műsorok! Annak idején, amikor még nem voltak, főztünk, aztán megettük. De ezekkel a műsorok meghozták az igényt arra, hogy főzzünk jókat, igényeseket és különlegeset. Valami hasonlót szeretnék elérni, hogy ha legalább én elkezdeném és majd valaki folytatja, hogy a műtárgyakkal kapcsolatban valami ilyesmi irányba induljunk el, mert ez lehetne a kiút.